1. A terület rövid bemutatása
Az Ormánság név földrajzi tájat és népcsoportot egyaránt jelöl. Földrajzilag Baranya megye délnyugati részén terül el, délről a Dráva, nyugaton Somogy megye, keleten a Villányi-hegység, északon pedig a hegyszentmártoni dombok határolják. (Baranya 1958) Közkeletű, bár tudományosan kevéssé elfogadott az a néprajzi tájegységre utaló lehatárolás, miszerint az Ormánság addig terjed, ameddig a bikla – azaz a nők jellegzetes, fehér vászon szoknyája – ér. Az elnevezés eredete és jelentése a nyelvészek körében hosszas vitát váltott ki. A tájegység kutatói többnyire az erdő jelentésű török „orman” szóból való származtatást fogadják el. Mások a finnugor orom, kiemelkedő hely jelentésre vezették vissza a szó eredetét. Ez utóbbiak legkitartóbb képviselője a kákicsi lelkész, Kiss Géza volt, akinek „Ormányság” című monográfiája 1937-ben jelent meg. Erre a műre és szerzőjére emlékezve kapta honlapunk is az Ormányság címet. (Baranya 1958) Az Ormánságnak két nagyobb település, Vajszló és Sellye a központja. Ezen a honlapon Vajszlóról és a vonzáskörzetébe tartozó néhány településről adunk rövid, tematikus ismertetéseket.
Történeti áttekintés
1.1. A célterület és azon belül a településrészek történeti kialakulása
Az Ormánság határairól, lehatárolásáról
Az egyes néprajzi tájegységek történeti képződmények melyeknek alapjai gyakran a természeti különbségekben rejlenek de a társadalmi változások térbeli különbségei (városi vagy kereskedelmi vonzáskörzetek, utak, kapcsolati terek, betelepülések, háborúk pusztításai…) szintén erősen hatnak ezek kialakulására. A határok, amennyiben nem éles természetföldrajzi jellegűek – pl folyó, tenger, állandó lakhelynek alkalmatlan hegyvonulat stb – gyakran elmosódhatnak, vagy többféleképpen is értelmezhetőek. Ennél fogva a kulturális, társadalmi különbségek gyakran átmeneti jellegűek is lehetnek így egyes területek lehatárolása többféle módon is lehetséges és, elfogadott. Ez így van az Ormánság esetében is különösen annak keleti és északi határát illetően.
Az Ormánság lehatárolásainak néprajzi, földrajzi és történeti változásait és változatait legátfogóbban Zentai János 1978-as írásában tekintette át. Az általa felsorolt koncepciókból láthatjuk, hogy történetileg itt három tájegység olvadt egybe. Az első a legészakibb, a Szigetvártól délre és keletre húzódó erdős Ormán, mely egészen a Gyöngyös és Fekete víz patakokig húzódott. Ettől délre egészen a Dráváig húzódott az Ormánköz, vagyis a mai nyugat Ormánság, melytől keletre egészen Siklósig/Harkányig helyezkedik el a harmadik terület, a Bőköz vagy Belköz, mely tulajdonképpen a Kelet-Ormánság mai területe.
A XX. században a társadalomtudományok gyakran már nem vették figyelembe a történeti és etnográfiai lehatárolásokat és fejlesztési, társadalmi problematikai szempontok alapján beszéltek az Ormánság kapcsán, mely így nem egyszer a teljes baranyai déli határmenti területet jelentette a maga jellemző problémaegyüttesével (elnéptelenedés, lakosságfogyás, társadalmi periferizálódás, gazdasági leszakadás, roma közösségek térnyerése, szegregáció…). Mivel ezen elektronikus felület elsősorban a tájegység értékeire koncentrál, igyekszünk a történeti-területi szempontokat figyelembe venni, olyan módon, hogy a kiemelt értékek akár egy szélesebb közösség számára is mintát, példát jelentsenek.
Az Ormánság településföldrajzi és településtörténeti alapjai
Az ormánsági települések igen magas fokon alkalmazkodtak a földrajzi környezetük adottságaihoz. Ez különösen a XX. század előtti településszerkezeteken figyelhető meg.
Alapvetően kettő településtípust különíthetünk el az Ormánságban. Az első a feltehetően régebbi típus, amelyiknél a falut alkotó lakó és gazdasági épületek egy gyepes, néhol vizenyős részt vesznek körül, melyen az állattartás egyes funkcióit, esetleg a közösségi élet alkalmait figyelhettük meg. Jellegzetesen ilyen falvak Kemse és Piskó valamint Sósverike is. Ezeknél a falvaknál a vizes területekhez való alkalmazkodás és a döntően állattartásra specializálódott mezőgazdasági tevékenység alakította ki a településszerkezetet. Ebben a jószág esténként, vagy a behajtást követően a falut alkotó épületek által határolt belső térben tudott legelni, elbandukolását az egyes telkek, illetve a kapuk, ún.- mezőkapuk akadályozták meg. Ezért ezt a típust gyakran mezőkapus településnek is nevezzük. E településtípusnál a házak elrendezése miatt a fejlődés, gyarapodás igencsak korlátozott, csupán egyes külső irányokba történhet meg, azonban ez gyakran föld-tulajdon jogi kérdések miatt a múltban nem volt lehetséges
A másik településtípus a szalagtelkes, vagy sortelkes típus, amely már a kevésbé vizes területek, elsősorban 1-2 utcás településtípusa. Itt az épületek az utca két oldalán helyezkednek el, melyekhez hasonló nagyságú, hosszan/rövidebben a falu határa felé kiterjedő szalagtelkek csatlakoznak, háztáji mezőgazdasági hasznosításra – gyümölcsös, kert, stb. Ilyen falu pl. Luzsok, Hegyszentmárton, valamint az Ormánság nyugati,dél-nyugati határán elhelyezkedő horvát falvak. E települések gazdaságára az állattartás túlsúlya helyett inkább a szántóföldi művelés és az állattartás kettős jelenléte jellemző.
A természet-táj-település-társadalom összefüggéséről
A település és a lakosság életét nagyban meghatározta és meghatározza a természeti környezethez való viszonyuk. Ez alapvetően a XX. század elején változott meg, amikor a természeti viszonyulást és függést a modernizáció váltotta fel. Erről Gunda Béla az 1930-as években a következőket írja:
“Népi kultúrájuknak elsősorban azok az elemei roppantak össze, amelyek a táj természetes függvényeként jelentkeztek. A gyűjtögető gazdálkodás mozzanatai, a fakéreg munka, az építkezésnek a miliőhöz való közvetlen alkalmazkodása, a kender- és lenmunka azonnal megszűntek, vagy új elemekkel cserélődtek ki, amint a táj megváltozott, a vadvizeket lecsapolták és a guruk (vizes élőhelyek) kiszáradtak. A táj változása nemcsak kultúrformák kicserélődését eredményezte, hanem megváltozott az ember is; amint a vizes medrek kiszáradtak, úgy apadt el a daluk. A sorvasztó munkát a gazdasági és társadalmi körülmények csak elősegítették, …. Népi kultúrájuknak azok az elemei, amelyek egy új gazdasági keretben is betölthették volna funkciójukat, amilyen például viselettel kapcsolatos népművészetük, ma feltűnően szegény folklore termékeik elvesztek azért, mert minden élettendenciájuk létfenntartásukkal kapcsolatban gazdasági síkra tolódott át. Ahonnan pedig az új gazdasági lökéseket, irányításokat kapták a nagyon szűkre szabott hivatalos kultúrirányításon kívül (iskola) mást nem kaptak. Megtanultak írni-olvasni, de kultúrformájuk kiéléséről, népiségük néprajzi jellegének megőrzéséről szó sem lehetett. Népi kultúrájuk tovább építésének minden lehetősége megszűnt.”
A XX. század második felében, valamit napjainkban az 1930-as években leírtak igen ismerősen és aktuálisan hangzanak, ezért a globális szinten is vészjóslóan fenyegető klimatikus változásokra adott helyi válaszunk nagy eséllyel kanyarodik vissza az Ormánság modernizáció előtti települési és társadalmi viszonyaihoz, melynek alapja a természettel való együttélés.
Amennyiben tudunk abban hinni, hogy a természeti táj alapvetően meghatározza a benne élők életét, és a természettel való harmónia visszaállítása jelenthet megoldást társadalmi szinten, akkor az elmúlt 100 év hiányosságait leépítve elkezdhetjük egy természeti alapokon nyugvó, sikeresebb, ember és környezete számára fenntarthatóbb és élhetőbb rendszer újraépítését.
A történeti migrációk hatása az Ormánság népességére
Annak ellenére, hogy az egységes néprajzi, táji, mikro-regionális területek lehatárolhatók és különválaszthatók, ez nem azt jelenti, hogy az adott egységnek társadalmi, gazdasági vagy más területeken nem alakul ki kapcsolatrendszere elsősorban a szomszédos tájakkal, de akár történeti távlatokban nézve messzebbi régiókkal vidékekkel is. Ez jellemző az Ormánság történeti fejlődésére is.
A középkorban a Magyar Királyság megszilárdulásának és virágkorának idején az Ormánság a Dél-Dunántúl más tájegységeivel együtt egy virágzó gazdaságú terület volt. A tatárjárást követően jelentős népességkibocsátás történik innen a háborús pusztítással jelentősebben érintett Alföldi területek felé. Az Oszmán korból tudunk jelentősebb betelepülésről is a Szávától délebbre elhelyezkedő, Boszniai Szandzsák területéről. Ez elsősorban iszlamizált bosnyákok beköltözést jelentette, akik ugyanakkor nagyrészt visszavonulnak a mai bosnyák területekre az Oszmán Birodalom visszahúzódásával a XVII. század végén. Akik maradtak közülük, azok katolizáltak és az itteni horvát vagy magyar közegbe asszimilálódtak.
A Dráva vonala csatlakozik a Duna elsődleges migrációs csatornájához, mely igen fontos szerepet játszott a dél felől magyar területre áramló, elsősorban déli-szláv csoportok számára a XVI. századtól egészen a XVIII. század végéig. Ennek köszönhetően alakult ki a magyarországi horvát csoportok nagy része és formálódott XIX-XX. századi arculatára a Dráva menti horvátság keleti ága is, Barcs és Sellye között, melynek közvetlen településterületi határai már szinte az Ormánság területét is érintik.
A XIX. század végén a horvátországi határőrvidékek feloszlásával kialakuló olcsó földvásárlás lehetősége igen sok, elsősorban dél-dunántúli zsellért, kisparasztot, molnárt vagy kisiparost sarkallt arra, hogy a magyarországi árnál akár 4-5-ször (de egyes esetekben akár 10-szer! is) olcsóbban vásároljon földet e területeken, feladva korábbi magyarországi otthonát. Ez elsősorban a Dél-Dunántúl közösségeire vonatkozott és jelentős lakosságvesztéssel járt az Ormánság területén is. Ha nem is számbelileg, de demográfiailag hatott, ugyanis elsősorban a fiatalabb „vállalkozó” réteg hagyta el korábbi lakhelyét. Az Osztrák-Magyar Monarchia szétesésével e magyar szórványok hamar asszimilálódtak, de napjainkig is találhatunk még ezeken a vidékeken olyan református magyar gyülekezeteket, melyeknek alapját elsősorban az ekkor az Ormánságból kivándoroltak hozták létre (pl. a Bjelovar melletti Velika Pisanica, Imsovac stb.).
Az egykézés valamint az előbb említett elvándorlások népmozgalmi eredményeképpen kialakul az Ormánságban egy észrevehető demográfiai hiátus, melyet az Alföldről származó katolikus betelepülők pótolnak a XIX. századtól, majd később a romák térnyerése is ebbe a folyamatba illeszthető.
Az Ormánság kapcsolatrendszere a szomszédos területekkel
A lehatárolásnál említettük, hogy az Ormánság szorosan kapcsolódik mind a tőle északabbra elhelyezkedő Szigetvidékhez, mind pedig a keleti, Siklós központú területekhez, melyek már néprajzilag a Drávaszög részét képezik. Ehhez természetesen hozzájárul a Dráva, mely itt nem határfolyóként, hanem tengelyként értelmezhető. Ezen a tengelyen keresztül az Ormánság megélte kapcsolati energiáit a mai horvátországi területekkel, valamint a folyó felsőbb szakaszai által integrált területekhez is csatlakozott.
Amennyiben az Ormánság népének házassági kapcsolatait nézzük, Zentai kutatásai szerint a református magyarság itt nem pusztán egy, de kettő zárt közösséget is alkotott – a nyugatit, a szűken vett ormánságit, valamint a keletit, a Bőközit, amely már nyitottabb volt a tőle keletre elhelyezkedő drávaszögi kapcsolatok, házasságok irányába. A Dráván átnyúló kapcsolatok a házasság terén nem voltak de még a nyugatabbi területek sem házasodtak a keletebbiekkel (ahogy mondták „a Laki-hídon túliakkal”).
A katolikus népességnél ez a belső határ ilyen mértékben nem rajzolódott ki. A katolikus horvátságot illetően pedig megtalálhatjuk a Dráván túli házassági kapcsolatokat is, melyek kétirányúak voltak. Ez a kapcsolatrendszer a trianoni határokkal jelentősen módosult, de teljesen csak a második világháborút követően, a hidegháborús korszakban tűnt el.
A gazdasági tevékenységek is kialakítottak egy jellegzetes hagyományt az ormánsági területeken. Ez korábbi időszakokban a Dráván túlra mutató, szlavóniai munka, kenyérkereset – favágás, makkoltatás – illetve terményeik, gyümölcseik cserekereskedelme volt.
Ahogy már az 1930-as években, a korai magyar szociológiai kutatások leírták:
„Szlavóniába még a legkülönbözőbb okból átjártak; fát vágtak, sertést makkoltattak, innen hozták a pálinkát, a fonásra alkalmas kendert vagy a megfont fonálért gyümölcsöt, hagymát, cseréltek el. Szlavóniával való kapcsolatuknak tulajdonítható az, hogy ma egyik legjellegzetesebb kendermegmunkáló eszközük ezelőtt 40 évvel elterjedt, ez a kendertörő zupa„.
A szlavóniai kapcsolatok folyamatos ellehetetlenülésével a népesség figyelme egyre inkább északra és északnyugati irányba fordult, a városok és a polgári lét felé. Ezt, valamint a többi, a népességre és a gazdaságra ható negatív folyamatot a XX. század második felének erőltetett urbanizációja tetőzte be.
Ebből is látható, hogy az Ormánság belső értékei igazán akkor tudják a helyi népesség testi és lelki gyarapodását szolgálni, amennyiben belső erőforrásait az jól kihasználja, egyenletesen igyekszik azokat elosztani és tud élni területi elhelyezkedésének, kapcsolati értékének mindezeket felértékelő szerepével.
Demográfia
1.2. A helyi lakosság demográfiai jellemzőinek változása napjainkig
Népességszám
A 46 ormánsági község népessége 1720-ban kb. 12.000 főre tehető, de az 1784/85-ben végzett népszámlálás már 14.157 főt számlált. Ebből az időszakból nincs adatunk jelentősebb beköltözésre, így a belső népességnövekedés a török idők utáni nyugalmasabb évtizedeknek tudható be. Nagyobb népességnövekedést tapasztalunk 1860 és 1869 között, amikor az egykézés miatt jelentkező munkaerőhiány enyhítésére főként az Alföldről érkeztek katolikus betelepülők. Ebben az évtizedben kis létszámban izraelita vallású bevándorlók is megjelentek a statisztikákban. A bevándorlás egyértelmű jele, hogy az össznépesség jelentős növekedése mellett az ormánsági református őslakosok száma ebben az időszakban alig emelkedett. Ez a tendencia a következő évtizedekben tovább folytatódott, mígnem a 19. század végétől a reformátusok száma fogyni kezdett. A 20. században ehhez társult még a törzsnépesség elvándorlása.
Vallás
Az Ormánság népe Sztárai Mihály és más protestáns prédikátorok hatására a XVI-XVII. században, a református hitre tért át. Katolikusok főként a máshonnan idekerült uradalmi alkalmazottak és állami tisztviselők maradtak. Ők misére a két uradalmi központba, Vajszlóra és Sellyére jártak. A XX. századig csak Vajszlón és Bogdásán volt katolikus gyülekezet és templom az Ormánság területén. Bogdásának Sellyén kívül volt még két filiája az Ormánságban: Drávakeresztúr és Drávasztára – horvát községek. A lelkészeknek gondot okozott a falvakban szétszórtan élő hívek felkeresése, különösen áradásos esztendőkben.
Társadalom
1.3. A helyi társadalmi viszonyok jellemzői és változásai a XVI századtól napjainkig
Nagybirtokosok
Mária Terézia úrbéri rendelete (1767) rögzítette a földbirtokok és jobbágytelkek nagyságát. A területek bejelentésekor a falvaktól távolabb eső egykori bérletek és tanyák területét a majorságokhoz jegyezték be. A nagybirtokosok kezébe kerültek az ormánsági jobbágyok közös használatú földjei, a népesség nagy része viszont negyed- és féltelken volt kénytelen gazdálkodni.
Mária Terézia rendelete alapján születtek meg az összeírások adatait rögzítő úrbéri tabellák, amelyek minden település mellett feltüntették annak földesurát (ld. az alábbi táblázatot). A tabellákban meghatározták azt is, hogy a községekben telekkel bíró jobbágyok mennyi és milyen adóval tartoznak földesuruknak.
1782-ben II. József több szerzetesrend között az Ormánság egyik legnagyobb birtokosának, a klarissza apácáknak a pozsonyi rendházát is feloszlatta, és birtokaik bevételét a Magyar Királyi Helytartótanács kezelésében álló vallásalaphoz rendelte. Ennek megfelelően a klarisszák ormánsági birtokai a Kamarára szálltak.
| A település mai elnevezése | Birtokos (18. század) | Úrbéri tabella | |
| 1 | Adorjás | hg. Batthyány Károly | Aderjás |
| 2 | Baranyahídvég | pozsonyi klarisszák (apácák) Kamara (18. sz. végén) | Hidvég |
| 3 | Bogádmindszent (1935-től) Czinderybogád és Újmindszent egyesítéséből | ||
| 3a | Czinderybogád | gr. Czindery Ferenc, pécsi püspökség | Bogád |
| 3b | Újmindszent | Kapuváry család, Petrovszky család | Újmindszent |
| 4 | Hegyszentmárton | hg. Batthyány Károly | Hegyszentmárton |
| 5 | Hirics | pécsi káptalan | |
| 6 | Kemse | pécsi káptalan | Kemse |
| 7 | Kisszentmárton | pécsi káptalan | |
| 8 | Kórós | hg. Batthyány Károly | Koros |
| 9 | Lúzsok | pécsi káptalan | Luzsok |
| 10 | Ózdfalu | Nagy István | Ózd |
| 11 | Páprád | pozsonyi klarisszák (apácák) Kamara (18. sz. végén) | Páprád |
| 12 | Piskó | pécsi káptalan | Piskó |
| 13 | Sámod | pozsonyi klarisszák (apácák) Kamara (18. sz. végén) | Sámod |
| 14 | Vajszló | pozsonyi klarisszák (apácák) Kamara (18. sz. végén) | |
| 15 | Vejti | pécsi káptalan | Vejt |
| 16 | Zaláta | gr. Batthyány-Strattmann Ádám | Zaláta |
Az „egykézés”
A XIX. századtól kezdődően az ormánsági magyarság egyre erősödő pusztulása miatt többen megkongatták a vészharangot . A jobbágyfelszabadítást (1848) követően birtokossá vált parasztcsaládok körében ugyanis általánossá vált az, hogy egyetlen gyermeket nevelnek. Hölbling Miksa, Baranya vármegye főorvosa 1845-ben így fogalmaz:
„Legtöbb magyar helységeinkben szégyennek tartják a’ menyecskék ha ők házasságuk első 4, sőt 10 évében szülnek, aztán a’ legegészségesb’ és legerősb’ asszony is ritkán szül többet 2 gyermeknél a’ t. lelkészek és kerületi orvos urak’ bizonyítása és köztudomás szerint. Sok menyecske szépségének fönntartása végett akadályozza titkon és bűnös módon a’ szülést, sokat pedig a szegénység visz arra, minthogy tudniillik, egy-egy fél telken sokszor 3-4 család is kénytelen élni.”
A jelenségnek főként anyagi okai voltak. A török hódoltság utáni szabad földfoglalások, az erdőirtások és a dombokon még rendelkezésre álló kisebb paraszti földbérletek egy ideig ugyanis még lehetőséget adtak arra, hogy egy családban több gyermek is földhöz jusson. A XVIII. század végén még kissé nőtt is a népesség, annak ellenére, hogy Mária Terézia úrbéri rendelete (1767) miatt a falvak szántóföldi területének további növelésére már nem volt lehetőség. A nagybirtokosok majorságai egyre nőttek, ez pedig lehetetlenné tette új jobbágytelkek kialakítását. Emellett a XIX. századi vízrendezések következtében redukálódott a korábban vízjárta területek aránya, így az ott folyó ártéri gazdálkodás is visszaszorult és már jóval kisebb mértékben járult hozzá a családok megélhetéséhez. A jobbágysorból felszabadult parasztgazdák tartottak a földterületek elaprózódásától, emiatt gyermekeik napszámos sorba süllyedésétől, ezért körükben elterjedt a születéskorlátozás.
A népi írók körébe tartozó Kodolányi János gyermekként, rövid ideig élt Vajszlón, ám az itt szerzett élményei mégis meghatározták későbbi írói munkásságát. Földindulás című novellájának középpontjában egy olyan ormánsági család áll, ahol a lány fellázad szüleinek elve ellen, miszerint a vagyon egybentartása érdekében egy családban csak egy utód születhet.
Migráció
A születéskorlátozás időszaka nagyjából a XIX. század közepétől a XX. századnak csaknem a közepéig tartott, és gyökeres változásokat idézett elő az Ormánság társadalmában. Munkáskéz hiányában más vidékekről származó cselédek, napszámosok házasodtak be az egyetlen – jórészt leány – utóddal rendelkező családokba, vagy lettek örökösei a gyermektelen házaspároknak. Az 1920-as években az üresen maradt házakba az Alföldről telepítettek be sokgyermekes családokat, remélve, hogy az ő példájukat követve megváltoznak majd a gyermekvállalási szokások.
Mivel az ormánsági falvak többségükben átvészelték a török hódoltságot és az azt követő zavaros időket, ide svábokat nem telepítettek, de Baranya és Somogy Ormánsággal határos vidékeire igen. A sváb telepesek a XVIII. században jelentős kedvezményeket kaptak, amely közrejátszott abban, hogy a magyar népességnél nagyobb ütemben gyarapodtak. Amikor a XX. század elején ormánsági falvak néptelenedtek el, tehetősebb sváb gazdák vásároltak itt termőföldeket.
A XX. század közepének kollektivizálása a gazdákat megfosztotta földjeiktől. A tehetősebb családok gyermekei inkább elhagyták az Ormánságot és a környék nagyobb ipari centrumaiban, például a mecseki bányavidéken találtak munkát. Akik maradtak, azok jellemzően a korábbi uradalmi cselédek voltak, az 1960-as években pedig cigány családokat tanácsi támogatással költöztettek be az üresen maradt ingatlanokba.
Természetföldrajz
1.4 A célterület és annak közvetlen környezetének természetföldrajzi képe
Az ormánsági emberek megélhetéséhez az alapot a múltban a Dráva biztosította. A folyó és annak ártere határozta meg a táj adottságait, természeti alapjait. Így volt ez egészen a XIX. századi folyószabályozási munkákig. A tájegység elnevezése is – a feltevések szerint – a holtágak, mocsarak közül kiemelkedő földkúpokból („unnák”, „ormák”, „ormányok”), teraszokból származhat.
A vízjárta vidék biztosította az élelmet, nyersanyagokat és és egyben a védelmet is az itt élő népességnek. Az ártéri gazdálkodás jelentette az emberek létalapját. Ma is őrzik még nyomokban a táj régi képét a holtágak, tavak, mocsaras területek, az ősi ártéri erdők maradványai, a nedves rétek. A XIX. századtól az emberi tevékenység hatására erősen visszaszorult természetes állapotok visszaállítását, a vizes élőhelyek megmentését, a tájgazdálkodás erősítését tűzte ki céljául az utóbbi évtizedekben körvonalazódott Ős-Dráva program a természeti értékek fenntartása és a mezőgazdaság hagyományos formáinak támogatása érdekében. Az egykori ártéri gazdálkodás visszaállítása új lehetőségeket teremt a környezetbarát termelés és energiahasznosítás, valamint a turizmus területén is.
Domborzat és geomorfológia
Az Ormányság vidéke a Mecsektől délre helyezkedik el, a Dél-Baranyai Dombság nyugati része és a Dráva folyó által határolt többé-kevésbé sík területen. A tájegység átlagosan 90-200 m magasságban húzódik a tenger szintje felett.
A kistérség déli karéjának felszíne, amely a Dráva folyó mentén fekszik közvetlenül, szinte tökéletes síkság. A terület több, mint 50%-a ártéri síkság, az észak felé folyamatosan magasodó területek pedig futóhomokkal fedett ármentes sík részek, hordalékkúp síkság. A kistáj délkeleti része változatos felszínű, enyhén hullámos, a sík vidéket morotvák, holtágak tagolják.
A kistérség északkeleti részének települései – Hegyszentmárton, Ózdfalu – geomorfológiailag már a Dél-Baranyai Dombsághoz sorolhatók. E kistáj átlagos tengerszint feletti magassága már 130-250 m közötti, gyengén, közepesen tagolt felszín jellemzi, csak a nyugati és a déli részeken síksági jellegű. Javarészt lösz borítja. (DDRF Rt. 2008)
Földtörténet
A tájegység északkeleti részén fekvő települések alapkőzetét elsősorban mészkő és lösz biztosítja, erre különböző vastagságú fedőrétegek települtek, elsősorban homokféleségek. A kistérség déli karéján a pleisztocén kor elején és közepén az északról érkező vízfolyások hordalékukat halmozták fel. A felszínt és a felszín közeli rétegeket viszont mindenütt az erre rárakódott későbbi, holocénkori (elsősorban folyóvízi) üledékek alkotják. A tájegység középső területein a (főként pleisztocén időből származó) rétegsorra a würmben futóhomok települt. (DDRF Rt. 2008)
Éghajlat
A terület fekvése miatt az ország egyik legmelegebb vidéke. Az évi középhőmérséklet 10,5 °C fölötti. A legmelegebb hónap – mint hazánkban mindenütt – a július. Ekkor 21,5°C fölötti a középhőmérséklet. A terület hosszú időtartamú és nagy mennyiségű napsugárzást kap. Az átlagos napsütéses órák száma 2025. A táj uralkodó széljárása északi, északnyugati irányú.
A kistérség nyugatabbra fekvő területei a mérsékelten meleg és mérsékelten nedves éghajlati makro körzethez tartoznak, a keletebbre fekvő részek, amely közelebb fekszik a Villányi-hegységhez, pedig már melegebb, szárazabb éghajlatú. Az átlaghőmérsékletek itt kicsivel magasabbak, a csapadék mennyisége csökken, azonban még mindig jóval az országos átlag (605 mm) fölötti értéket mutat. Az Ormánság egészének általános éghajlati jellemzői az alábbi táblázatba foglalt értékek szerint alakulnak. (2008. DDRF Rt. 2008)
Talajadottságok
A Dráva menti talajok jellemzően a réti, réti-öntés, valamint a nyers öntéstalajok kategóriájába tartoznak. Alapkőzetük alluviális üledék, összetételük a homokos vályogtól, a vályogon át, az agyagos vályogig terjed.
Változó termőréteg vastagság figyelhető meg a területen, de szinte mindenhol meghaladja az 1 m-t a termőtalaj, csak a folyó menti területeken sekélyebb ennél. Kisszentmárton és Drávaiványi térségében kis százalékban ugyan, de előfordulnak homokos összetételű, periglaciális üledéken kialakult barnatalajok is.
Kákics és Bogádmindszent térségében nagyobb mennyiségben előfordulnak barnaföldek is (összesen 6%-ban), ezek termékenysége általában közepesen alacsony. A löszös alapkőzeten kialakult talajok magasabb hozamokat produkálnak, termékenységük jobb.
A Dráva menti terület nagy részét szántóföldként művelik (a szántó részaránya kb. 60%), ezenkívül (kb. 25%-ban) a földek jellemző hasznosítási módja az erdő, illetve (15%-ban) a rét.
A térség északkeleti részén javarészt löszön képződött csernozjom barna erdőtalajok vagy agyagbemosódásos barna erdőtalajok fordulnak elő, ezeket jelentősebb részben szántóként hasznosítják.
Vízrajz
Az Ormánság legjelentősebb vízfolyása a Dráva, a tájegység a folyó bal parti vízgyűjtő területén helyezkedik el. A Dráva folyó közel 168 km-nyi hazai szakaszából körülbelül 75 km érinti a tájat. A folyó ezen szakaszához 1143 km2 nagyságú magyarországi vízgyűjtő terület tartozik.
A Dráván kívül a táj számos kisebb vízfolyása is említésre méltó, így például a Korcsina-csatorna, a sellyei Gürü, a Fekete-víz, a Gordisai-csatorna, a Lánka-csatorna, az Almás-patak, a Körcsönye-csatorna, az Okorvíz-csatorna, valamint a Pécsi-víz. Ezeknek a vízfolyásoknak jellemzően csak az alsó szakasza tartozik az Ormánsági tájhoz.
A Dráva vízállása változó. Az alacsony vízállás télen; árvizek pedig kora tavasszal, a nyár elején, illetve a csapadék őszi második maximuma idején jelentkeznek. Ezzel szemben a kisebb vízfolyások februári, valamint júniusi vagy júliusi maximumot, májusban pedig másodminimumot mutatnak. Az alacsony vízállás elsődleges minimum időpontja az augusztustól októberig terjedő időszakra tehető, de vízfolyásonként jelentős eltérést mutat.
Korábban a Dráva gyakran elöntötte árterét, a vízfolyások szabályozásának következményeképp azonban az egykor vízjárta területek jelentős részét ma már nem érintik árvizek.
Az Ormánság állóvizei között nagy számban fordulnak elő a Dráva korábbi meder változtatásai miatt lefűződött holtágak. Az egykori mederkanyarulatok egy része mára már feltöltődött, más részük viszont még most is vízzel telt morotvató. Fennmaradásuk azonban a vízhiány miatt bizonytalan. A holtágak mellett néhány természetes tó, illetve mesterséges állóvíz is előfordul a vidéken.
A felszín alatti vizek közül jelentős a talajvíz a folyó közelsége miatt. Ez 2 és 4 méter közötti mélyégben található. Kémiai jellegét tekintve főképp kalcium-magnézium-hidrogénkarbonátos, keménysége pedig 15 és 25 nk° körül mozog.
Rétegvíz a 100 méter mélységet meghaladó artézi kutakból nyerhető. A térségben ezen kívül hévizek is előfordulnak. (Pollermann, 2014)
A természet és az emberi tevékenység - A táj történeti alakulása
Az ormánsági táj mindig is a Dél-Dunántúl korlátozott megélhetést nyújtó területei közé tartozott. Köszönhető volt ez az állandó árvízveszélynek, a rossz közlekedési viszonyoknak, a művelhető földterületek korlátozott voltának. A magyar államalapítás utáni évszázadokban igen változatos, vad képet mutatott a síkság nagy része. A folyó fattyúágai hálózták be a Dráva bal parti völgyét, a főmeder gyakran változtatta helyét. Árvíz alkalmával csak a völgy kiemelkedő halmai (ormok, ormányok) maradtak szárazon, majd, mikor a Dráva visszahúzódott a medrébe, a mélyedésekben megrekedt víz elmocsarasította ezeket a területeket. A mocsárvilág kiterjedése mintegy 115 000 ha lehetett. (Gyenizse-Ronczyk, 2011)
A mocsárvilág védelmi funkcióinak köszönhető, hogy a tatárjárás és a török hódoltság idején a népesség csökkenése a terület jelentős részén – az országos szinthez képest – csak kisebb mértékű volt.
Az 1784-86 évi első magyarországi népszámlálás alapján elmondható, hogy a XVIII. század végén az Ormánság lakossága szinte teljes mértékben a mező-, erdő, vagy vízgazdaságból élt.
Az Ormánság területén található széles lapály nagy részben mocsári erdőkkel borított hatalmas vizenyős, mocsaras vidék volt, melyet a Mecsekről és a Zselicből lerohanó vizek tápláltak.
A mocsár nyugati oldalán az Okor (régen Okur) vize folyt, mely több ágban érte el a Dráva folyót, körülbelül a mai Fekete-víz vonalán. Az Okor mellékvize volt a főként árvízkor sok vizet szállító Pécsi-víz is. Ide folyt be a Somogy megyéből érkező Gyöngyös vízfolyás, illetve az Almás-patak, melynek erősen elmocsarasodott völgye alakut ki Szigetvár környékén.
(Gyenizse-Ronczyk, 2011)
Az emberi tevékenység hatása a tájra
A Dráva árvizei által okozott károk miatt 1730 körül sorra merültek fel panaszok. Az érdekelt birtokosok a „Drávai Gátegylet”-be tömörültek és megkezdték az árvíz védelmi gátak kiépítését. 1839-ben alakult meg a „Feketevíz Lecsapoló Társulat”, mely 1841-ben a lecsapolási tervek elkészítésével Beszédes Józsefet bízta meg. Beszédes lecsapolási terveit 1848-ig részben végre is hajtották. 1926-35 között nagymértékű csatornabővítési munkákat kezdtek, kialakítva ezzel a mai állapotokat.
A vízrendezés utolsó 120 éve alatt a nedves, lápos területek 30 ormánsági község határából tűntek el. Általában 100-400 holdnyi földet mentesítettek községenként, volt olyan helység is (Okorág, Kórós, Sellye stb.), ahol 700-800 holdat gátoltak el, csapoltak le. A berkek XIX. század végi eltűnése vetett véget a korábbi gyűjtögető, halászó, vadászó életmódnak. (Gyenizse-Ronczyk, 2011)
A domborzat és a vízrajzi adottságok hatása a gazdálkodásra
A múltban a terület használatát is nagyban befolyásolták a domborzati és a vízrajzi viszonyok. Körülbelül a 95 m-es tengerszint feletti magasságig csak halászni lehetett, mert itt általában víz borított mindent. Az időszakosan vízzel borított területek (95-97m-es tengerszint feletti magasság közt) nyújtottak lehetőséget a gyűjtögetés számára. A száz méteres tszf. magasságig érő erdős sáv már a rideg állattenyésztés színtere volt, ahol makkoltattak, vagy takarmányt gyűjtöttek. A szántóföldi művelésre csak a 100 m-es tengerszint feletti területeken adódott lehetőség, de a vízjárásnak megfelelően a megművelt területek nagysága hol kiterjedt, hol pedig összehúzódott. (Gyenizse-Ronczyk, 2011)
Az Ormánságban a szabályozások előtt kicsi volt a szántóföldi művelésre alkalmas területek aránya. A szántóföldi gazdálkodás nem is játszott korábban kizárólagos szerepet az ott élő közösségek létfenntartásában. Legalább ilyen foltos volt, az élelmezés és megélhetés szempontjából a gyűjtögetés, halászat, vadászat és az extenzív állattartás. A XVIII-XIX. század fordulóján az erdők regulálása, a vízszabályozás következtében a gyűjtögetés, halászat, vadászat és az extenzív állattartás lehetőségei megszűntek. A földművelés már nem tudta eltartani a lakosságot, egyre gyakoribb lett az éhezés, ez pedig az ún. „egykézéshez” vezetett. (Gyenizse-Ronczyk, 2011)
Természeti adottságok és a településfejlődés
A mikrodomborzatnak és az ezzel szoros kapcsolatban álló vízrajzi viszonyoknak mindig döntő szerepe volt a lakhely kiválasztásában és a települések fejlődésében. Az Ormánság területén elsősorban a mocsárvilág volt a meghatározó. Fontos szempont volt az árvíz mentes lakhely kiválasztása. Azonban a sík vidék peremén elhelyezkedő, az árvizek által kevésbé fenyegetett falvak is a legnagyobb mértékben igazodtak a domborzati adottságokhoz. A Drávához közelebb eső területeken a települések kivétel nélkül nagyobb kiterjedésű ormóra, ormányra, esetleg több homokhátból álló dombcsoportra települtek. Az ófalu mindig a dombhát legmagasabb pontján, gerincén található, közvetlenül a templom mellett. Csak amikor már teljesen beépítették a hátat, akkor kezdtek el a lejtők („horhó”) és legvégül a környező alacsonyabb területek („lapis”) felé terjeszkedni a települések. (Gyenizse-Ronczyk, 2011)
A lakóépületeknek, melléképületeknek, szállásoknak jól kellett bírni az árvizekkel való elöntést, és amennyiben károsodtak, akkor gyorsan újjáépíthetőnek kellett lenniük. Ezeknek a problémáknak a kiküszöbölésére alakította ki az ormánsági ember az ún. talpasházakat. (Gyenizse-Ronczyk, 2011)
Helyi természeti értékek
Adorjási fás legelő
Jellegzetes síkvidéki fás legelő. Területe kb. 27 ha. A rajta lévő faállomány magyar kőrisből, kocsányos tölgyből, gyertyánból áll. Két gémeskútja van. (forrás: Mecsekerdő Zrt.)
Attaki tölgyes
Kisszentmárton határának délkeleti-részén, a „Megyei töltés” nyugati oldalán található. 110 éves kocsányos tölgyes. A dráva-sík egyik legszebb öreg tölgy, kőris, szil ártéri ligeterdeje. Megközelíthető a régi „Megyei töltésről”. Helyenként szárad. Száradásának oka az általános talajvízszint süllyedés. (forrás: Baranya Megyei Természetbarát Szövetség)
Boros-Dráva tanösvény
Old határában, az egy km hosszú, fél órás útvonal bejárása során általános természeti ismeretekre tehet szert a látogató a tájékoztató táblák segítségével. (forrás: DDNP)
Bükkhát Erdőrezervátum Természetvédelmi Terület
A Bükkhát erdőrezervátum a Dráva-menti síkságon, Baranyahídvég, Sámod, Páprád, Vajszló települések határában terül el. Kijelölésére egy kb. 800 ha-os erdőtömbben került sor. A területen síkvidéki gyertyános-tölgyesek és tölgy-kőris-szil ligeterdők értékes állományai találhatók, melyekben fekete gólya és vörös kánya is fészkel.
Az erdőrezervátum-hálózat kiépítésének célja, hogy megismerjük erdeink bonyolult működését elsősorban természetes viszonyok között, továbbá az emberi beavatkozások hatásait vizsgálva. A magterület esetében cél a természetes erdődinamikai folyamatok érvényre jutásának elősegítése és annak megfigyelése, hogy a gazdálkodás és más emberi beavatkozások megszűntével az erdő hogyan alakul át. A védőzónában a védelmi funkciók fenntartása mellett kiemelt cél a kísérleti erdőgazdálkodás, a nagy területű tarvágásos vágásmód helyett új erdőhasználati eljárások kidolgozása, összehasonlítása és bemutatása. Az erdőrezervátum vízgazdálkodási viszonyait alapvetően meghatározza, hogy a Fekete-víz és a Pécsi-víz közelében, ármentett területen fekszik. Az erdőrezervátumban a megfigyelés az elsődleges. 2007-ben került védelem alá.
Védetté nyilvánítva: 11/2007 (III. 30.) KvVM rendelet
Védett terület nagysága: 452,2 ha
(forrás: Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság, Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal, Baranya Megyei Természetbarát Szövetség)
Bükk-háti emlékbükk
200 éves bükk hagyásfa Páprádtól keletre. Régebben a síkvidéki bükk őshonos volt. A fa kerítéssel védett. (forrás: Mecsekerdő Zrt.)
Fekete-tó
Lefűződött holtág Zaláta határában, a töltéstől 500 m-re északra. Széleiről egyre beljebb hatol a nád, szabad vízfelülete erősen zsugorodik, néha kiszárad. Nedves években vízi madarak paradicsoma.(forrás: Baranya Megyei Természetbarát Szövetség)
Hiricsi-tó
Hirics nyugati oldalán, a falu mellett található. Az egykor a Drávához tartozó mellékág helyén megkotorva jött létre a tó mai formája. A tavon jó horgászati lehetőséget biztosít egy kis sziget, amelyre fahíd vezet, valamint a kiépített a horgászállások. Száraz években a vízállás alacsony. Sok helyen sás borítja. Vize mindig sekély volt, így idilli környezetet adott a falu kacsáinak, libáinak.
Kisszentmártoni fás legelő
Egyenletes felszínű, síkvidéki fás legelő. Becsült területe 20 ha. A faállományt kocsányos tölgy és vadkörte alkotja. Elegyben előfordul a mezei juhar és kőris is. Három gémeskútja van a legelőnek, ebből kettő üzemel. (forrás: Mecsekerdő Zrt.)
Kisszentmártoni fekete nyár
Kisszentmárton keleti oldalán, az árok partján, a mezőgazdasági földek szélén található hagyásfa. Megközelíthető Majláthpuszta felől. Becsült kora 300 év. (forrás: Mecsekerdő Zrt.)
Kisszentmártoni-tó
Kisszentmárton dél-keleti részén, az Attaki-tölgyes mellett fekszik. A tó vége égerláp. A vízen tömeges a védett rucaöröm. Az égerláp védett növényei: nyúlánk sás, keserű kakukktorma. szálkás pajzsika, békaliliom, mocsári pajzsika, nádi boglárka. (forrás: Baranya Megyei Természetbarát Szövetség)
Kormorános-erdő tanösvény
A tanösvény kezdőpontja a mattyi Madár Emlékpark (Pantheum Avium) közelében, Keselyősfapuszta (Matty település része) határában található. Az útvonal bejárásával a közeli településrész neve által sugalltakkal ellentétben természetesen nem „keselyőket”, hanem elsősorban és legnagyobb számban kormoránokat figyelhet meg a látogató. A Dráva egykori mellékágain, mai holtmedreken keresztülhaladva, a folyópartra kiérve látható a túlparti népes kormoránkolónia. A madarak megfigyeléséhez érdemes távcsövet is magukkal vinniük azoknak, akik nekivágnak a kb. 2 kilométer hosszú sétának.
A túraútvonal kiindulópontja gépjárművel, kerékpárral, valamint gyalogosan egyaránt megközelíthető.
(forrás: DDNP)
Mailáthi-tó
Majláthpuszta térségében, a keleti oldalon található. Régen holtág volt. Hossza 1,2 km, szélessége 80 m, területe 10 ha. A Drávánál csatorna köti össze, így vízállása zsilippel szabályozható. (forrás: Baranya Megyei Természetbarát Szövetség)
Magyar kőris
A kisszentmártoni védett öreg tölgyesben díszlik. Gyönyörű hengeres törzsű, hibátlan egyed. Becsült kora 150 év. (forrás: Baranya Megyei Természetbarát Szövetség)
Mérnökházi-tó
Majláthpuszta és Hirics között, közvetlen a Dráva mellett található. Régi holtág, a vízfelülete folyamatosan csökken. (forrás: Baranya Megyei Természetbarát Szövetség)
Nagyhídi-tó
Hirics és Vejti határában, a gát közelében található. Az 1980-as években a terület meliorációjával együtt szabályozták. Közepére barátságos félsziget nyúlik be. (forrás: Baranya Megyei Természetbarát Szövetség)
Öreg fűz
Zaláta határában, a kocsma északi oldalán lévő réten áll ez a fehérfűz. Odvas közepébe már tüzet is raktak felelőtlen emberek. Becsült kora 300 év. (forrás: Mecsekerdő Zrt.)
Páprádi magyartölgy
A páprádi erdőtömbben, az Ilona-kunyhó melletti tölgyesben található védett fa. 40 db 100 éves példánya van. A faj hazánkban nem őshonos fa. (forrás: Mecsekerdő Zrt.)
Piskói-tó
Lefűződött holtág Piskó déli részén, közvetlenül a gát északi szélénél. Hossza 1,2 km, átlagos szélessége 60 m. Területe 7 ha. Partja óriási fűzekkel, nyárakkal szegélyezett. Az Ormánságban jellegzetes tájképi szerepe van. Versági-tónak is nevezik. (forrás: Baranya Megyei Természetbarát Szövetség)
Tótpali-tó
Lefűződött holtág Zaláta határában. Szabad vízfelülete csekély, erősen benőtte a nád. A nyugati oldalon területe beerdősült. Nevét a korábbi tulajdonosáról kapta. Északi oldalán egy régi tanya épület még áll. (forrás: Baranya Megyei Természetbarát Szövetség)
Vajszlói fás legelő
Síkvidéki 40 ha-os fás legelő. Kiváló állapotú gondozott gyep van rajta. Található a legelőn néhány mélyebb, gondozott folt, amely sokszor vizes, mocsaras, de nyárra többnyire kiszárad. A faállományt kocsányos tölgy, nyár, fűz, magyar kőris alkotja. Két gémeskútja van. (forrás: Mecsekerdő Zrt.)
Vajszlói kocsányos tölgy
A Vajszlói Vasútállomással szemben, a régi erdészvezetői lakás kertjének dél-nyugati részén, a híd mellett, az árok partján áll egy öreg tölgyfa. A hagyásfa becsült kora 200 év. (forrás: Baranya Megyei Természetbarát Szövetség)
Vejti őstölgyes
Enyhén hullámos felszínű 12 ha-os fás legelő. Leromlott, elhanyagolt állapotban van. Egy része lassan beerdősül. Faállománya kocsányos tölgyből, mezei juharból áll. A fák pusztulófélben lévő példányok. Egy igen rossz állapotú gémeskútja van. 1988-tól helyi jelentőségű védelmet kapott. (forrás: Mecsekerdő Zrt.)
Zalátai fás legelő
Síkvidéki, egyenletes felszínű 20 ha-os legelő. Egy része gondozott, de a másik fele cserjével, szederrel benőtt. Faállománya kocsányos tölgyből, mezei juharból és kőrisből áll. Elegyben előfordul a fűz és a nyár is. Gémeskút a területen nincs. (forrás: Mecsekerdő Zrt.)
Zalátai hársak
Zalátán a református templom déli oldalán lévő szabad területen található a két fa. Becsült koruk 150 év. (forrás: Mecsekerdő Zrt.)
Zalátai kocsányos tölgyek
Zalátán a református templomtól délre 40-50 m távolságban tábla jelzi az öreg tölgyek védelmét. A négy kocsányos tölgy közül az egyik 2000-ben kidőlt. Becsült koruk 200 év. (forrás: Mecsekerdő Zrt.)
A könyvtárból ajánljuk
- Ragadics Tamás: Ormánsági értékek – a kistelepülési társadalmak konfliktusainak tükrében. Acta Sociologica: Pécsi Szociológiai Szemle, III. évf. (2010) 1. szám. 174-183.
- Ős-Dráva Program
- A Sellyei Kistérség Területfejlesztési Koncepciója. Dél-Dunántúli Regionális Fejlesztési Rt. 2008.
- Gyenizse Péter – Ronczyk Levente: Az Ormánsági természeti környezet átalakítása és annak hatása a települések életére. In: Szerk.: Bunyevácz J, Szerk.: Csonka P, Szerk.: Fodor I, Szerk.: Gálosi-Kovács B „A fenntartható fejlődés, valamint a környezet- és természetvédelem összefüggései a Kárpát-medencében”. Pécs: MTA Pécsi Akadémiai Bizottság, 2011.
- MAGYARORSZÁG TALAJAI.
- Pollermann Dominika: Hidrológiai és hidrogeológiai helyzetfelmérés az Ormánságban. Keszthely, 2014.Ide jön a cím és be kell jelölni a linket.
- P. Vas János: Ormánság (Ormányság)
(in: P. Vas János: Magyar népcsoportok, néprajzi tájak. Planétás Kiadó – Magyar Táncművészeti Főiskola, Budapest, 2008.)
http://tudasbazis.tanchaz.hu/index.php/nyugati-terulet/dunantul/ormansag
