Kultúra

2. Helyi kulturális és szellemi élet sajátosságai

Az Ormánság illetve annak egyes (al)területeinek a kultúráját vizsgálhatjuk több szempontból is. Egyrészt a történeti kulturális fejlődés egyes mérföldköveit kiemelve, másrészt pedig a kulturális élet jelen struktúráinak szempontjából. Mindenképpen kiemelendő, hogy a tradicionális közösségek felbomlásáig a kultúra spontán, önszerveződő volt, amíg a XIX. század második felétől, majd a XX. században is a központilag szerveződő kultúrális közintézmények veszik át ezt a szerepet. Jobb esetben a spontán önszerveződés és a közintézményi keretek kiegészítik egymást, azonban a XX. század második felének erősen központosított civil társadalmi (és természetesen politikai) keretei az önszerveződésnek Magyarország területén nem kedveztek.  Ezek az évtizedek éppen a helyi kezdeményezéseket és társadalmi szociális/kulturális tőkét erodálták el a legjelentősebben. Ez különösen az Ormánsághoz hasonló jellegű, demográfiailag meggyengült vidékeknek okozott érzékeny, máig is tetten érhető társadalmi sebeket. 

Ezek ellenére mind a tradicionális társadalmi keretek, mind pedig a későbbi polgári, vagy modernizációs időszakban kialakult sajátosságok teremtettek több megismerhető jellegzetességet, mellyel az Ormánság szűken és tágan vett népe büszkélkedhet. Ezek közül emelnénk ki néhányat, melynek alapján a helyi közösségek a XXI. században reményeink szerint fejlődő és bővülő keretek között megfogalmazhatják saját területi kulturális identitásukat.

Szokások

2.1. Helyi társadalmi csoportok kulturális és közművelődési szokásai

A kultúra és annak megjelenési területei

A kulturális szokások definíciója napjainkban nem egységesen értelmezhető. Különböző tudományterületek és különböző történeti időszakok másképpen fogalmazták meg magának a kultúrának a fogalmát is és a kulturális szokások körét, meghatározását is az előbbiből fakadóan.

Ezen a felületen nem kívánunk a tudományos “kultúra” diskurzusban állást foglalni, hanem az Ormánság területére jellemző, elsősorban a tradicionális paraszti kultúrából kívánunk felvillantani olyan elemeket, melyek rávilágítanak e térség sajátosságaira, továbbá szeretnénk megmutatni e kulturális sajátosságok utóéletét, napjainkban is fellelhető formáit. Az itt bemutatott “kultúr-tárház” nem a teljesség igényével készült, inkább csak bemutat jó példákat, olyan alapokat, melyeken a helyi kezdeményezések a jövőben elindulhatnak egy átfogóbb helyi társadalom kulturális mintázatának kiépítése céljából.

A kultúra megjelenésének területei lehetnek fizikai terek – művelődési és kulturális színterek -, de ugyanakkor közösségek és alkalmak is. Amennyiben ezek az alkalmak beépülnek egy szabályosan ismétlődő időbeli rendszerbe (éves, havi vagy heti szinten), azok már alkalmasak egy adott térség kulturális infrastruktúrájának, szokásrendszerének a mérésére, melyet pl. a statisztikai tudomány végez a kultúrális szokások és a társadalmi kapcsolatok mérése alkalmával.

A közművelődés már az állami szervezeti rendszerek között megszervezett társadalmi infrastrukturális láncolat, mely a kulturális javak, szolgáltatások közvetítését végzi. Célja az egyének és közösségek művelődési aktivitásának felkeltése, segítő feltétel és tevékenységrendszer megszervezése, a civil önszerveződés, a közösségi művelődés, az egész életen át tartó és az élet minden dimenziójára kiterjedő művelődés alapjainak a megteremtése. Ezt a tevékenységet Magyarországon a 2017. évi LXVII. törvény (a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló 1997. évi CXL. törvény és egyes kapcsolódó törvények módosításáról) biztosítja és határozza meg.

A spontánul szervezett kultúra és a közművelődés: különbségek és hasonlóságok

Az Ormánság területe elsősorban rurális falusias jellegű, ami meghatározza kulturális múltjának gyökereit. Amíg a szervezett keretek közti kulturális élet, leegyszerűsítve a közművelődési struktúra inkább a a városi területeken volt jellemző, addig a rurális/falusias területeken a spontán közösségi, családi-rokonsági színterek jelentették a kultúra megjelenésének elsődleges szintjét. Ezek az élet fordulóihoz rendelt szokások voltak – születés, keresztelő, katonaság, házasság, halál… – , vagy éppen az évkörhöz rendelt visszatérő alkalmak – farsang, húsvét, karácsony, búcsúk -, terménybetakarítási/feldolgozási alkalmak – pl. aratás, szüret vagy szőlőőrzés, kukoricafosztás, fonó… Ezek az alkalmak csak részben kötődtek szervezeti rendszerekhez – pl. egyház, hegyközség stb. -, ritkábban, különösen a családiasabb formák spontán, a helyi közösségek belső kapcsolati rendszerein keresztül szerveződtek és tartották fenn magukat hosszabb ideig.

A közművelődésnek ugyanez a célja, de a szerepe kissé más, ugyanis annak a megszervezése állami feladat, ugyanakkor tapasztalatból tudhatjuk, hogy ez a feladat nem tud hatékony eredményekre jutni az előbb említett spontán szerveződések ismerete nélkül, vagy esetenként azok hiányában. Éppen ezért tartjuk fontosnak, hogy a helyi közösségi kulturális életet belső erőforrásokból tartsuk fenn, vagy rosszabb esetben szervezzük újjá, ez nem egyszerű feladat, különösen olyan területeken, ahol a társadalmi kontinuitás demográfiailag vagy gazdasági alapjait tekintve, esetleg intézményrendszerében nincs meg.

Ebben az esetben különösen fontosnak tartjuk azoknak a tradíciókban gyökerező egykori jó példáknak a kiemelését, melyek mintát adhatnak az újjáépítés és az újraértékelés időszakában és gyakran nehéz feladatában. Továbbá kiemelendő, hogy kulturális értéknek nem csupán a közművelődés általi kultúra fogalmát értjük, hanem a teljes ormánsági társadalomra kiható, annak jólétét előremozdító cselekményeket, szokásokat, gazdasági vagy ökológiai rendszereket, ugyanis ezek működtetésével egészségesebb társadalmi struktúrát kapunk eredményül, melynek alapvető igénye a kultúra.

Az Ormánság területének egyes hagyományos kulturális értékei

Népszokások, a farsangoló regölés – “fársángolás”

A téli ünnepkör szokása a regölés, mely nyugat magyarországi területeken a Karácsony és Vízkereszt közötti időszak köszöntő, házaló népszokása. Az Ormánság területén ez a karácsonyi ünnepkörről a farsangi népszokások közé vándorolt, néhány változatában a Balázsolást (Szent Balázs napjának köszöntő népszokását – február 6.) is magába olvasztva. Az Ormánságban tehát a farsang, a karácsonyi (újévi) köszöntés, a regölés és a Balázsolás egyszerre jelenik meg ebben a népszokásban. 

Kákicsi Kiss Géza, Ormányság című munkájában a követezőképpen írja le a népszokást:

Mindig a maga napján, hatásfokozó, néha jelképes eszközökkel, cselekvénnyel és öltözékben jelenik meg többnyire másod-magával a regö vagy regi, s mondja hát versben, legtöbbször dallammal az alkalomhoz kötött áldáskívánásait s veszi el jutalmát. Legszebb s legtöbb változatban élő ilyen köszöntés a farsangolás.
A fársángoló mindig másod-magával jelenik meg. Koldusnak öltözik. Fején csúcsos, csupa-lik sipka. Egyik likán tolisöprű integet. Rongyos szűr derékon kócmadzaggal vagy lánccal átkötve. Cafatos bocskor. Lábszárra tekert bocskor- szíjon leliffenő kapcaruha. Egyik kezében görbe bot — fordítva — bunkójával a kezében. Nyögve, görnyedve, bicegve húzza maga után. Másik kezében ágbogas nyárs — tüskéire tűzdelt szalonnával. Már a külseje jókedvet hoz magával. Hát még amit mond! …. a tréfák s a sokszáz-éves dallam egyhangú, rithmikus föl-alá- szállása. Verbunk-léptekkel jár mellé jobbra-balra billegő táncot. A hipp-hopp-nál mindkét lábbal levegőbe ugrik. Bot zökken, lánc csörren”.

Lajtha László 1930-as ormánsági, kákicsi felvételei között kettő ilyen farsangi köszöntőt is találunk:

https://library.hungaricana.hu/hu/view/ZTI_KodalyRend_243/?pg=84&layout=s

https://library.hungaricana.hu/hu/view/ZTI_KodalyRend_235/?pg=114&layout=s

Ezek fonogrammal készült felvételei:

https://zti.hungaricana.hu/hu/audio/14228/#record-192681

https://zti.hungaricana.hu/hu/audio/14225/#record-190607

Kiss Géza leírja, hogy a “fársángolás” a XX. század elején már gyakran a cigányokra maradt, akik akár a szigetvári környékről is lejártak az Ormánság területére köszönteni.

A Siklósbodonyi búcsú

A dél-dunántúli leányvásárok némelyikét Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató a különböző termények: szőlő, gesztenye, cseresznye szedésével hozza  összefüggésbe. Ez mellett ezek a közösségi alkalmak igen fontos területi, vonzáskörzeti jellegzetességgel bírtak, ugyanis az egyes néprajzi mikrorégiókat (kistájakat) is meghatározták, kialakították kulturálisan, demográfiailag, kapcsolati hálójukban. Baranyában több ilyen központi szerepkört megjelenítő hely, rendezvény vásár volt, melyek a katolikus felekezet nagyobb búcsújaihoz igazodtak – Pécsváradon, Bólyon, Magyarsarlóson… és Siklósbodonyban is.

A szőlőszürethez kapcsolódott  siklóbodonyi búcsú és leányvásár is ilyen, mely az Ormánság és a Hegyföld (azaz a villányi hegység gerincétől északra fekvő terület) falvainak párválasztásában még az 1970-es években is jelentős szerepet töltött be mindkét felekezet számára, és éppen ez adja, adta különleges értékét az Ormánság református lakóinak szempontjából. Mivel majd’ minden ormánsági falunak volt a szentmártoni hegyen, vagy a környező hegyekben szőlője és pincéje, ezt a pár napot a szőlőhegyen töltötték, ahol zeneszó mellett folytatódott az ünneplés és a fiatalok ismerkedése. A szőlőhegyi mulatságok szép emlékét e falvak idős lakói máig őrzik. Elbeszéléseiken keresztül táj, ember, közösség és hagyomány egysége körvonalazódik előttünk.

Indulás a búcsúba, italozás a szőlőhegyen

Az Ormánság bora?

Az Ormánság szőlőműveléséről és bortermeléséről ritkán esik szó. Ugyanakkor a néprajzi szakirodalomban az ormánsági lányok szőlőőrzése elhatároló jegyként jelenik meg e néprajzi csoport meghatározásánál. Szőlőiket az ormánsági falvak lakói elsősorban a Villányi borvidékhez tartozó diósviszlói és hegyszentmártoni szőlőhegyen művelték. Napjainkban az erősen megfogyatkozott számú kistermelők között viszonylag nagy arányban találunk ormánsági tulajdonosokat itt. Elbeszélésekből is kiderül, hogy a szőlőhegy jóval több, illetve több volt, mint (mező)gazdasági terület: egy sajátos életvilág, mely jelentős társadalmi szerepet töltött be a hozzá kapcsolódó közösség életében. 

Ormánságiak szüretelnek a "hegyben"

Az Ormánság gyümölcsészete, a természetszerű gyümölcsészet rendszere

A klimatikus változásokkal, a vízgazdálkodási rezsimünk rövid távú gondolkozásával, így hosszútávú károkozásával, valamint a társadalmi változásokkal az Ormánság területének előnyös adottságai folyamatosan megváltoztak. A kedvező vízgazdálkodás alapjait adó fokok, fokrendszerek, vízmegtartást elősegítő csatornák rendszerének felszámolásával, valamint a globális szinten megfigyelhető klíma változással egy szárazabb, aszályokkal is jellemezhető éghajlati terület alakult itt ki. Ezt a negatív irányba húzó spirált csak tovább fokozták a társadalmi változások, melyek a XX. században lezajlottak – lakosságcsere, mezőgazdasági kollektivizáció (államosítás, TSZ-esítés), monokultúrás szántóföldi termesztés dominanciája -, valamint a természeti rendszerek ezekhez való erőszakos igazítása.
Ezekből a kényszerekből való kilépés termelési, mezőgazdasági és életviteli alternatívájaként jelenik meg az alkalmazkodó gyümölcsészet, mely a természetes sokszínűségre, rendszerként való komplex működésére, a tájfajták sokszínűségére és ezek folyamatos megújítására, továbbá a haszonvételezés differenciálására helyezi alapjait. Magyarországon ennek egyik gyakorlati és szellemi központjaként működik Lantos Tamás, aki az alkalmazkodó gyümölcsészet legjelesebb képviselője hazánkban, az Ormánság Alapítvány egyik alapítója, Markócról.
A Lantos Tamás valamint az Ormánság Alapítvány által bemutatott természetszerű gyümölcsészet nem pusztán egy termelési módszer, hanem komplex ökológiai, gazdasági, közgazdasági rendszer, melynek eredményeképpen (vagy éppen kiindulási céljaként) a falusi élet, életmód, a termelés, a haszon, és az emberi egészség, az élet minőség is helyére kerül.
http://www.ormansagalapitvany.hu/

Lantos Tamás egy rövidfilmben beszél a gyümölcsészetről, egy élhetőbb életről és a valódi értékekről az Ormánságban:

Lantos Tamás

Az Ormánsági szövés

A hagyományos ormánsági szőttesre jellemző, hogy a kender mellett hosszan fennmaradt a len szövése is, ennek természetföldrajzi és társadalmi okai egyaránt vannak. Túlnyomóan a lakás felszereléséhez tartozó darabokat: abroszokat, kendőket, kosártakaró ruhákat szőttek cifrán, főleg a piros szőtteshím az általános. Ritkábban megjelenik a szomszédos somogyi régiókban is fellehető bordó szín. Feketével csak különleges célú darabokat készítettek.

E területen ismeretesek a sáfránnyal sárgított vásznak, ezekből készült a gyász alkalmi viselete, amely itt sokáig megmaradt fehérnek, világosnak (ez a környéken élő horvátoknál is megfigyelhető volt). Az Ormánságban a sárgásra való színezés tette különlegessé a szövési technikában nem különböző anyagot. Ezek mellett az abroszokra, kosártakaró szőttesekre szintén jellemző a fehéren-fehér szőttes mintázat. Az abroszokon és a kendőkön a legegyszerűbb mértani elemekből alkotott minták a leggyakrabban használtak. A bonyolult, összetett növényi díszítmények, pl. kehelyből kinövő szegfűk, ritkábban, de szintén használatosak a díszítésben. Leggyakoribbak a régies, viszonylag egyszerű minták: a csillagok, a tövükkel egymásnak fordított tulipánok és az úgynevezett „asztallábas” minta, mely a keleti magyar csoportoknál is jellemző és kedvelt.

Az Ormánság keleti és nyugati határánál a horvát etnikai csoportok – Dráva-menti sokác-horvátok Kásádon és egykor Alsőszentmártonban, ma Siklóson -, valamint a Dráva menti horvát falvak Drávasztárától Potonyig – szintén hosszú ideig megőrizték a szövés technikáját és gyakorlatát. Ezek a horvát szövéstechnikák a magyartól különböznek, jellegükben és technikájukban pedig –mint pl. a mintázat, gyapjúszövés, kelim technika használata, színek szélesebb skálájának alkalmazása stb. – gazdagabbnak mondhatóak.

Szőtt abrosz egyszerűbb virágos sormintája
Az egyszerűbb geometrikus díszítés egyik mintája - virágos, lóherés sorminta
Szőtt kosártakaró összetett virágos sormintája
Soós Pálné Kovács Margit

Soós Pálné Kovács Margit szövő, a népművészet mestere Szaporcáról

Az Ormánság népművészei közül csak néhányuknak sikerült megélniük azt az elismerést, hogy alkotómunkájukat, életművüket állami elismerésben részesítsék. Egyikük az ormánsági szőttes átörökítője, Soós Pálné Kovács Margit volt. Földműves családban született 1923-ban Szaporcán, ahol egész életét leélte. Szőni, fonni, kötni, horgolni és minden egyéb házi és mezőgazdasági jellegű munkát a szülői háznál, főleg édesanyjától tanulta meg. 1959-től fejőnőként dolgozott a helyi termelőszövetkezetben, ahonnan 15 év után rokkantnyugdíjba kényszerült. Ezt követően bedolgozói munkát vállalt a Baranya Megyei Háziipari Szövetkezet csányoszrói szövödéjében. Tanfolyamokat vezetett, kézműves táborokban gyerekeket tanított az ormánsági szőttesek mintakincsének kivitelezésére. 1988-ban népi iparművész címmel ismerték el munkáját. A népművészet mestere díjat 1998-ban kapta meg, de még ezután is szinte haláláig, 2011 májusáig segédkezett a szövés tudományát megújító műhelyekben szülőfaluja közelebbi és távolabbi vidékein, így pl. Nagytótfaluban és Kémesen.

Népzene – mi is az a népzene?

Mit is tekinthetünk népzenének? Bartók Béla szerint: ”A népzene azon dallamok összessége, amelyek valamilyen emberi közösségnél kisebb, vagy nagyobb területen bizonyos ideig használatban voltak, mint a zenei ösztön spontán kifejezői. Vagyis olyan dallamok, amelyeket sokan és sokáig énekelnek, zenélnek, használnak. Szájhagyomány útján adja át egyik nemzedék a másiknak, számtalan  változatban, de lényeges vonásaikat híven megőrizve.

A Bartók által említett közösségek elsősorban nyelvi, nemzeti és regionális jellemzők alapján csoportosíthatók, és a népzenetudomány is ez alapján jár el. Így beszélhetünk egyes népek zenéjéről, valamint egyes dialektusterületekről bizonyos népességen belül. Ezek területi lehatárolását a hagyományos zenei formák rokonsága, hasonlósága alapján tehetjük meg.

 A másik fontos és sokszor feltett kérdés, hogy meddig beszélhetünk népzenéről, szájhagyomány útján terjedő, anyanyelvként alakított zenéről, melyre az írott zenei hatások kevésbé hatottak, hatnak. Erre a kérdésre a válasz igen sokrétű lehet. Magyarországon általában a paraszti, falusi közösségek felbomlásával, az 1960-as évekig beszélhetünk spontán zenei fejlődésről, azután már egy tudatos hagyományőrzésbe és a városi, zene hatásának alávetve fejlődő zenei közösséget találhatunk, amely a népzenét hagyományozza, vagy őrzi. Ekkortól azonban már a klasszikus népzenei elméleteknek megfelelő fejlődés nem folytatódott. Természetesen nem a XX. század volt az az időszak, amikor a szélesebb népréteg népzenéje találkozott a műzenének nevezett írott polgári és/vagy komoly zenével, annak a népzenétől eltérő formáival. Ez a hatás folyamatos volt attól a pillanattól, amikor e két zeneiség különvált. A másik igen fontos tény, hogy nem létezik olyan nulladik pont, melyben a “kialakult népzene” még mentes minden idegen és külső hatástól, ugyanis a népzene alapja, hogy befogadó, és saját rendszere alapján újraalkotó, így a külső hatásokat is saját anyanyelve szerint alkotja, újra építi magába.

Az Ormánságban a XIX. és a XX. században ilyen módon beszélhetünk a magyarok, a horvátok valamint a cigányság népzenéjéről, illetve az ezektől külön úton fejlődő, de az említettekre kiható polgári, városi zenét jelentősebb szinten átvevő, paraszt-polgári népzenei közösségekről.

Cigany zeneszek, Sellye 1901, forrás: Lantos Miklós: "Ormánság" 2005.

A magyarok népzenéje az Ormánságban

Az Ormánságban a magyar népesség volt a legnépesebb, különösen a szűkebben vett Ormánság, de a keleti Bőköz területén is. A domináns, zömmel refomrátus felekezetű magyarok mellett a horvátokat és a cigányokat kell megemlítenünk, előbbiek koncentráltan 7-8 faluban (Révfalu azóta elnéptelenedett) a terület délnyugati szegletében, amíg a cigányság elszórtan.

A magyar népzene nagydialektusai közül az Ormánság a Dunántúl területéhez, azon belül is a Dél-Dunántúlhoz tartozik. A Dél-Dunántúlnak etnomuzikológiai szepontból három meghatározó területi, térszerkezeti eleme van. A első a keleti határ, a Duna vonala, amely leggyakrabban a modernizációt, a változásokat hordozta. A másik ilyen jellemző régió a belső magterület, melyet a Dráva és a Balaton közötti területekkel – elsősorban Somogy megyével – azonosíthatunk, ennek a területnek fontos déli határa a Dráva, amely északkelet és délnyugatra terjesztette e magterület hatásait. A harmadik eleme pedig a peremterületek – a Balaton, Zala megye és a Mezőföld, melyek jelentősebb polgári hatásokkal, valamint nem magyar szállásterülettel – Baranyában és Tolnában jelenítették meg e terület zenei dialektusának elemeit. Az Ormánság egyértelműen az említett magterület déli, délkeleti részét alkotja. Ez azt jelenti, hogy népzenéjének fejlődése, dallamkincse nagyban megegyezik a Zselic, valamint Belső Somogy magyar népzenéjével. Erre jellemző a régi stílusú pentaton, ereszkedő dallamok jelentős számú és arányú megőrzése valamint az új stílusú dallamok ezekhez való igazodása. Ennek nagyon jó példáit találjuk Lajtha László, Kerényi György 1930-as években rögzített és lejegyzett ormánsági gyűjtésében illetve Olsvai Imre korabeli gyűjtéseiben Csányoszróról, Vitézpusztáról, Kákicsról és más ormánsági településekről. Kiemelkedően sok betyárnótát, balladát találhatunk e gyűjteményekben és a régi stílus hordozóinak, a pásztoroknak az életútjait vizsgálva egyértelmű a somogyi területekkel való élénk kapcsolatrendszer. Ezek mellett elsősorban a paraszt-polgárság körében igen gyakoriak a műzenei, városi hatások. Ezek Pécs, Szigetvár és Siklós irányából hatottak erősen a területre.

Az egyik utolsó vajszlói prímás, Kása Béla fotóján

A pásztorok és zenei kultúrájuk, pásztorhangszerek és hatásuk az Ormánság népzenéjére

A pásztorokat – attól függően milyen állatokat őriztek, nevezhetjük őket kanászoknak, csordásoknak, juhászoknak, csikósoknak… – vagy ahogy gyakran emlegetik a pásztortársadalom képviselőit, a társadalom egy érdekes, némileg különálló részei voltak. Szabadságuk a falusiaknál jelentősebb volt, a társadalmi gazdasági változásokra és divathullámokra másképpen, vagy legalábbis a falusi népességhez viszonyítva eltérő módon reagáltak, éppen ezért számos olyan régiesnek is nevezhető kulturális elem megőrzői, továbbvivői voltak, melyek az anyagi és szellemi kultúra ma kiemelten kezelt elemei közé tartoznak. Azokon a területeken, ahol napjainkig megmaradt a pásztorkodás – az állatőrzés bármely válfajának – hagyománya, megfigyelhetjük, hogy az általuk birtokolt tudás szigorúan őrzött titkok rendszere, melybe “holmi gyüttmentek próbálkozásai”, tehát nem pásztor családból származók igyekezete ebben a szalmában, nem igazán méltányolt a tősgyökeres pásztorok részéről. Tehát egy igen széles szakmai és ehhez hozzátartozó kulturális és hiedelemvilágot is maga köré építő szokásrendszert jelent ez a pásztor tudás, mely dinasztiákon belüli, generációkon keresztül hagyományozódó tudások összességét jelenti.  Ebbe a tudáshalmazba a gyógyításon, varázsláson, állatismereten vagy gyakorlati (pl. legeltetési, kutyabetanítási vagy fajtaszelekciós) tapasztalatokon túl beletartozott a zenei örökség is. Ez jelentett konkrét nótákat, akárcsak éneklési stílust, elbeszéléseket, vagy akár hangszeres tudást és természetesen magukat a hangszereket is. A pásztorhangszerek a furulya, flóta, hosszúfuruglya, duda, nádsíp voltak, melyeket a XIX. században kiegészítették a gyárilag készült okarína, klarinét vagy a tárogató is. Hegedűt nem igazán használtak az ormánsági pásztorok, bár egyes tehetségesebb pásztor zenészről tudunk, aki hegedült is. A jellemző pásztor hangszerek, mint láthatjuk fúvós hangszerek, melyeket nagyrészt maguk a pásztorok készítettek, a környezetükben található alapanyagokból. A rajtuk megszólaló zene képviseli a legrégiesebbnek tartott hangszeres zenei hagyatékot, melynek egyes elemei a legalapvetőbb kulturális hagyományainkban is jelen vannak (gyermekjátékok, ősfoglalkozások, ütempáros zenei elemek…). Az Ormánság területén az állattartás a fontos gazdasági tevékenységek közé tartozott. Így igen sok pásztor, főleg kanász, juhász és csordás fordult meg e tájon. A zenei hagyományban ennek köszönhetően nagyon sok betyár-, pásztor- és természeti motívumot őrző tartalom található. 

A legfontosabb pásztorhangszer itt is a furulya volt. Annak három formáját ismerjük. A furulyát, a flótát, vagy oldalfúvós furulyát és a hosszú furulyát, dél-dunántúliasan, hosszúfuruglyát, vagy hosszifuruglát.

Az egyszerű furulya egy alul pozicionált szélhasítóból és egy csőből áll, melyen minden esetben hat játszó-lyuk helyezkedik el. Hosszuk lehet rövid (egy sukk – kb. 30 cm ennek alaphangja d-c) és közepes (másfél sukk – 45-50 cm, ennek alaphangja f-e).

A flóta vagy oldalfúvós furulya ugyanezekkel a hosszúságokkal rendelkezik, de szélhasító helyett itt egy a játszólyukakkal egy sorban elhelyezkedő fúvólyukba fúvással történik a megszólaltatás – tulajdonképpen ugyanolyan módon, mint a modern, gyári vagy manufakturális fuvolánál, ugyanis ez a hangszer a fuvola ősének, vagy annak népies változatának is tekinthető.

A hosszúfuruglyáról és a dudáról ormánsági sajátosságaik okán  később külön szólunk.

A teljes magyar nyelvterület pásztor-hangszereinek kiemelkedő ismerője Juhász Zoltán aki az 1970-es évek óta a Hargitától Zaláig és a Tátrától a Dráváig végigjárta és napjainkig is járja a vidéket, falvakat, pusztákat, hogy olyan eredeti mesterekre leljen, akik ennek a kultúrának a szeleteit átadja általa keresztül a következő generációknak. Egy kisfilmben Juhász Zoltán, aki a Zeneakadémia, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem  Népzenei stúdiumának tanára, az Ormánság pásztorainak zenéjét egy szélesebb Dél-Dunántúli környezetbe helyezi.

A dunántúli hosszúfurulya vagy „hosszúfuruglya, hosszifurugla” és megjelenése az Ormánságban

A hangszerek világát leggyakrabban olyan nemzetek és népcsoportok közötti átmenetek tarkasága jellemzi, hogy jelentős eltéréseket, ”szakadékszerű törésvonalakat” szomszédos régiók, országok etnográfiai csoportjai között ritkán fedezhetünk fel. Különösen jellemzőek ezek az átmenetek a Kárpát-medencére, ahol a több évszázados együttélés olyan szövetet teremtett, melyet a XX. vagy XXI. századi, nemegyszer szűk nemzeti, vagy lokálpatrióta látókörű nézőpontból könnyen félreérthetünk. E szabálynak azonban vannak kivételei, olyan kulturális, esetünkben hangszeres eszközök, vagy akár zenei formák megjelenésében, melyek valóban “sziklaként állnak a pusztában”, jelentősebb rokonság nélkül akár kiterjedt területen is.
Egy ilyen kivétel a XX. század közepéig főleg Dél-Dunántúlon valamint a Bakonyban és Vas megye déli részein, elsősorban a pásztorok által használt hosszúfurulya, vagy dunántúliasan „hosszifurugla, hosszúfuruglya” esete.
Ennek a hangszernek a hossza 80 – 110 cm hosszúság körül változik, ez mellett a játszólyukainak a száma 5, melyek közül valójában csak 4 játszólyuk funkciójú, amíg az ötödik, a hangszer játékos felé eső utolsó előtti lyuka csupán, díszítőhangokat szólaltat meg, de sohasem főhang funkciót képvisel. A hosszifurugla nem a hossza miatt, sem a beledúdolós, beleéneklős megszólaltatási technika miatt, sem pedig az öt játszó lyuka miatt, de még nem is a többi furulyától eltérő félkör alakú szélhasítója miatt különleges. Ezek az egyes elemek a Kárpát-medencében máshol is megtalálhatóak, azonban egy hangszeren belül mindez csak ezen a földrajzi területen alakult ki és csak a hosszifurugla esetében. Másrészt igen fontos kiemelni, hogy a XVIII. századtól datálható hangszereket is tartalmazó múzeumi gyűjtemények, a tudományos vagy leíró szakirodalom a környező horvátok, szlovének valamint osztrákok által lakott vidékeken, de még a Dunán inneni dominánsan magyar területeken sem ismer rokon hangszert. Ebből feltételezhetjük, hogy ez a hangszer egy helyben kialakult változat a hosszú furulyák között, melyekről mind történeti, mind pedig récens adataink vannak Eurázsia valamint Észak-Afrika szerte.
A rövid és a hosszú hangszerek egy időben és egy földrajzi térben való használata gyakori népzenei jelenség, melyet ezidáig a tudomány még nem vizsgált kellő mélységben. A magyar hagyományban ezt a kettősséget csak a moldvai csángók, valamint a dél-dunántúli pásztorok őrizték meg.

Az Ormánság területéről számos adatunk van e hangszer használatát illetően. Kiss Géza, Ormánság című művében így ír az utolsó falubéli hosszifuruglásról:

“Falumban ma is van még egy öreg, hosszú, mélyszavú, ötlikú-furuglya. Néha bele is fúj még a 80 felé ballagó gazdája. A nyelve öreg Győri Ferenc szerint tőfagyomborüból (tölgyfagyöngy) a legjobb. Kemény. Ő mindig abból készítette. Van vadkörtefagyomború is. Piros a bubúccsa (bogyó), az ritkaság. Nyelve mellett a lika: a hódgya. Annál szebb hangja van, minél hosszabb a dereka lyukaktól a sípig. Öreg Győri Ferenc ókor-máskor ekkis ecötöt szokott belebukni. Fújhatta akkor estétű röggelig, mög nem tikkadt. Sajátságos, zümmögő hangot ad bele ő maga is játék közben.”

Hosszifuruglya Vajszlóról

Egy ormánsági hosszifuruglya története e hangszer XX. századi megújulásában

Az Ormánságnak ebben a „hosszifurugla” hagyományban igen érdekes szerepe van. Egyrészt a baranyai területeken a magyar népesség itt igen sokáig megőrizte a gazdasági több-lábon állását, és ezzel együtt az állattartás fontosságát. Ez a helyi pásztorok világában marad fenn legtovább. A pásztorok világa nem csak gazdaságilag, de kulturálisan, területileg és gyakran eredetét tekintve is különbözött a falvak földműves rétegétől. E társadalmi rétegből, különösen a számunkra is ismert igen kiemelkedő zenei tudást képviselő személyek (pl. Stanics Mihály, Német Vince) életútjából is látható, hogy a Dráva és a Szigetvidék által az Ormánság volt az a területe Baranya megyének, mely közvetlen kapcsolatban volt elsősorban a Zselicséggel, valamint Belső-Somogy Dráva-melléki területeivel. Márpedig pont az említett somogyi területek őrizték meg legtovább mind a hosszifurugla játékot mind pedig a Dél-Dunántúl énekes zenei hagyományának legrégiesebb (ereszkedő kvintváltós pentaton dallamanyag) formáit.

Az Ormánságból a hosszifurugla hagyományát több forrásból ismerjük. Vannak tárgyi bizonyítékaink – több ismert hosszifurugla –, valamint felvételeink a XX. század közepéről. Külön érdekesség, hogy az ormánsági hangszerek között akadnak egészen rövid, 73-75 cm-es darabok, melyeknek alaphangja A hang környékén határozható meg, szemben az átlagos, 90-100 cm közötti hosszakkal, melyek f-e alaphangon szólnak.

A másik érdekessége az ormánsági hangszerek kapcsán pedig egy vajszlói hosszifuruglának sorsában és e hangszernek a revivalban játszott szerepében van. Ez a hangszer Kása Béla tulajdona, aki gyermekkora meghatározó élményeinek jelentős részét a vajszlói nagyszüleinél és rokonságánál töltött időkben szerezte. A később a táncház-mozgalom kiemelkedő fotósává vált Kása Bélát már gyermekkorában megérintette a régi hagyományos falusi, pásztori, zenész kultúra fuvallata, így fiatal korától gyűjtötte nem csak az emlékeket, de az ezekhez kötődő tárgyakat is. Egyszer vajszlói nagybátyja vissazemlékezésit követve elkezdték keresni a házukban korábban lakó kanásznak a furulyáját, melyre emlékeztek, hogy valahol a házban maradt. Átkutatták érte a ház egész padlását, de nem találtak rá, mígnem a padlásfeljáró mellett, a cserepek alatt, a szarufák és a lécek között meglelték a furulyát, amely egy kígyóbőrrel bevont hosszifurugla volt. Ez a hangszer a körülmények ellenére megtisztítva, rendbe hozva, igen jó hangú hangszernek bizonyult. Az 1970-es években Németországból visszatérve Kása Béla megismerkedett a táncházmozgalom első generációjával, ahol a furulyazenét igen jól ismerő, és már akkor a Kárpát-medence több területén furulyazenét gyűjtő Juhász Zoltánnak megemlítette, hogy neki van egy ilyen hosszú hangszere Vajszlóról. Akkortájt, az 1970-es években már csak a múzeumban voltak hangszerek, mert az utolsó husszifurugla játékos, a berzencei Jankovics Imre 1971 decemberében elhunyt. A múzeumi archívumokba azonban nehéz volt bejutni, és, hogy a féltve őrzött hangszerekből valamelyiket akár még használni is lehetne, az pedig teljesen elképzelhetetlen volt, márpedig az utolsó pásztorok generációjával e hangszernek a készítési tudománya is úgy tűnt, elveszett. Juhász Zoltán így kölcsönkérte Kása Bélától ezt a hangszert, addig, amíg nem lesz valaki olyan ügyes kezű, hogy legalább ugyanilyen minőségű hangszert tudjon készíteni… Húsz évet kellett várni, mire számos próbálkozás, innováció és sok-sok befektetett munka után, a kiváló zenésznek és hangszerkészítőnek, Dsupin Pálnak az 1990-es évek végén sikerült jól működő hosszifuruglákat készítenie.

A duda típusai Magyarországon és a Dunántúlon

A duda az a hangszer, mely a zenekarok elterjedését megelőzően az egyik legfontosabb hangszer volt a szélesebb néprétegek életében. Így volt ez az Ormánságban is. A Kárpát-medencében használatos dudák, így a magyarok dudája is több síppal rendelkezik, melyek egy állati bőrből – kecske, birka, kutya – készült tömlőben szólalnak meg. A magyar nyelvterületen a XX. században a duda a Felvidék Szigetköz és Gömör között elhelyezkedő területén, leegyszerűsítve mondhatjuk a Palócföldön maradt meg a magyar lakosság használatában. Az ezen a  területen használt hangszereket ezért gyakran palóc dudának is nevezik, annak ellenére, hogy hasonló hangszereket az Alföldön és a Dunántúlon, sőt egyes Erdélyi területeken (Máramaros, Bukovina, Aranyos vidék) is megtalálhatunk. E hangszer mellett a Dunántúlon – elsősorban Zala megyében és Somogyban – találhatunk egy másik fajta dudát is, melynek a sípjai száma eggyel több és nem szájjal, hanem egy könyök alatt elhelyezkedő fújtatóval telítik levegővel. Így a dudás szája felszabadul és a hangszerjáték mellett akár énekelni is tud. Ezt a dudát a Dráva másik oldalán a Horvátok is használták.

Az Ormánságban használt dudákról tárgyi eszközeink nem maradtak fenn, sem hangszer, sem fénykép, sem pedig konkrét leírás. Ennek ellenére a XX. század első felében Kiss Géza ezt írja a dudáról:

“Mi volt a hangszer, amivel (a nép) maga kísérte énekét? Gyermekkoromból emlékszem még dudára.”

Tehát a XIX. és a XX. sz fordulóján e hangszer még jellemzően használatban volt az ormánsági magyarok által is. A legközelebbi magyar dudás a Dráva-mentén a berzencei Jankovics Imre volt, aki a környék magyar és horvát közösségeinek egyaránt zenélt. Ő a második típushoz tartozó fújtatós dudát használta. Feltehetően az Ormánságban is inkább ez a fújtatós, a sípszárában három sípos duda volt az elterjedtebb, de akár a másutt elterjedtebb, szájjal fújós felvidékinek nevezett magyar dudatípus is jelen lehetett.

A duda másik jellegzetessége, hogy jelentős mértékben kihatott az énekelt dallamokra, ahol a népzenetudomány megkülönböztet ún. dudanóta típusú dallamokat. E dallamok közös jellemzője, hogy kisebb motívumokból épülnek fel (ütempáros szerkezetűek) és a változataik,  szöveges és dallam-variációik igen nagy számúak. Jellegzetes a ritmusképletük valamint szövegeik nagyon gyakran vaskosak, pajzánok. Mind az európai középkori eredetű dallamokkal, mind pedig a rokon népeknél fellelhető dallamokban találhatunk hasonló karakterű dallamokat. Eredetüket tekintve a közép kori mulattató énekek, táncénekek és vágáns dallamok leszármazottai. Külön csoportot alkotnak a dudanótákon belül az ún. apráják vagy cafrangok, melyek rövid ütempáros ismételgetésekből állnak. Ezek feltehetően hangszeres eredetűek, melyekre később épültek szöveges dallamok. Szövegeik szinte kivétel nélkül táncszók, halandzsák, kryptádiák.

Megemlítendő, hogy az Ormánság keleti és nyugati részein is élő horvát etnikai csoportok használtak többféle dudatípust is, egészen a XX. század második feléig, de ennek hatása a magyar zeni életre nem volt jelentős, pusztán farsangi alkalmakkor jelentek meg házaló jelleggel.

A dudazene hatása az Ormánság népzenéjére, dudadallamok az Ormánságban

A ránk maradt ormánsági dudanóták száma igen nagy. Találhatunk itt jellegzetes kanásztánc típusú dudanótákat – esetenként ezek 6-7 verzióját is falunkénti változatokban. De aprája jellegű, vaskos szövegű dudadallamokat is. Ezekben elsősorban a korai ormánsági népzenei gyűjtések bővelkednek. A kákicsi és vitézpusztai gyűjtések, valamint a kemsei lejegyzések az 1930-as évekből bővelkednek ezekben a dallamokban.

Ilyen nóták Kemséről:

http://systems.zti.hu/br/hu/search/10763?cou=18

Kákicsról:

http://systems.zti.hu/br/hu/search/3652?cou=18

Azoktól a pásztoroktól, akik e területen szolgáltak, hangfelvételeink is maradtak énekben és kisebb részben hangszereken is (furulya), melyek még jól őrzik a dudazene jellegzetességeit, annak ellenére, hogy nem dudán történik az előadásuk. Ezek közül példaértékű az ormánsági területeken is szolgált, Zádorban megtelepedett Német Vince  kanásztánca:

https://zti.hungaricana.hu/hu/audio/5549/?t=00%3A12%3A02#record-30366

(5-ős és 8-as számú felvételek)

A vonós zenei hagyomány az Ormánságban

A magyar nyelvterületen a hangszeres zene legkifinomultabb formájává a reneszánsz és barokk kamarazenei hagyományait követő vonószenekari összeállítás forrta ki magát. Ez nem elsősorban az említett történeti eredet vagy beágyazódás okán, hanem a XIX. század népies műzenéjének és a polgári zenéjének ilyen jellegű fejlődése miatt következett be. Ez a mindenki által ismert “cigányzenekarokat” vagy kávéházi zenekarokat, azaz a cimbalommal és klarinéttal, esetleg tárogatóval kiegészült vonós kamaraegyüttest jelenti.

Az Ormánságban a református magyarság paraszt polgári fejlődése a XIX. században majd a XX. század elején is a hagyományos szólisztikus zenei formák (dudás, furulyás…) elhagyását és a vonószenekarok térnyerését jelentette. Kákicsi Kiss Gáza Ormánság monográfiájában még megemlíti, hogy a duda és a hosszifurugla voltak az egykor elterjedt hangszerek, de ezeknek már csupán emlékezete maradt meg a XX. századra. A városi kultúrát szem előtt tartó falusi parasztság, paraszt-polgárság is egyre inkább a modern zenei repertoár és zenekari formák felé fordult. Így nem csoda, hogy az Ormánság területén több parasztokból, valamint cigány zenészekből álló vonós banda is alakult, működött az 1980-as évekig. Az ő szerepük az 1960-as évekig a falusi zenei igény kiszolgálása volt, amíg később a hagyományőrzésben töltöttek be szerepet. A legutolsó kiemelkedő zenész egyéniség a szaporcai Kasza Gyula zenekarának cimbalmosa, a kémesi Tar István volt. Rajtuk kívül vonósbandák működtek szinte mindegyik faluban, és az ormánsági cigány közösségek mindegyikében is alakult legalább egy vonószenekari banda. Ezek a vonósok leggyakrabban cimbalommal egészültek ki, de egyes fotókon találhatunk a hegedűsök mellett megjelenő sípost/klarinétost is. A klarinét szerepét a második világháborút megelőző időszakban gyakran az újabb divatú, de történeti elnevezésű tárogató helyettesíti ezekben a zenei együttesekben. 

Az Ormánság vonós bandáinak repertoárját sajnos nem ismerjük kellő mélységben, ugyanis csak a szaporcai, a vajszlói valamint a csányoszrói vonós bandákról vannak hangzó felvételeink, ezek közül is néhány csupán egy-egy zenész (hegedűst, cimbalmost) stílusát, játékát őrizte meg hangfelvételben. A meglévő adatokból kitűnik, hogy e zenekarok repertoárja illetve harmonizációja és egyéb stiláris jegyei nagyrészt hasonultak a városi kávéházi cigányzenekarokéhoz. Így nem csak a népdalok és a népies műdalok aránya változott meg, de a harmonizáció az egyszerű, de negyedik fokra építő (dudazenéből eredeztethető) jellegéből átváltott a műzenei harmóniafűzés szabályszerűségeire. Ezek mellett a régiesebb zenei stílusra jellemző feszes tempót elsősorban a modern harmóniagazdagság váltotta fel.

A terület utolsó aktív vonós bandáját Andrásfalvy Bertalan és Várnai Ferenc kutatták. Várnai Ferenc több alkalommal rádió- és TV-riportokat is készített a zenekari tagokkal:

A szaporcai Kasza Gyula zenekara

A cigányok népzenéje az Ormánságban

A cigány népzenéről gyakran hallani azt a véleményt, hogy cigány népzene nem is létezik, a cigányok átveszik csupán a környező csoportok zenekultúráját és „elcigányosítják” azt. Kovalcsik Katalin néprajzkutató bizonyította azonban, hogy a cigány népzene kapcsán is lehet, sőt kell egységes stílusjegyekről beszélni.

Az Ormánság területén élő beás cigányoknak nem alakult ki saját, csak erre a kistájra jellemző zenei stílusuk. Dalaik, táncaik a Dél-Dunántúl és a megye szűkebb területén élő más beás közösségekkel közösek, azonos stílusjegyeket mutatnak.

A beás cigány közösség népi zenekultúrája a többi cigány csoportétól azonban jelentősen különbözik. Egyedi sajátosságai az évszázados vándorlás során szerzett hatásokat, majd a Dél-Dunántúl paraszti kultúrájával való érintkezést tükrözik. A szövegekre a paraszti életszemléletet tükröző megfogalmazás jellemző, a zenéjét pedig a szintén a paraszti kultúrában megjelenő stílusbeli sokoldalúság jellemzi. A hagyományos beás folklór anyagban elenyésző azoknak a daloknak a száma, amelyek más magyarországi cigány csoportoknál jellemzőek.

A dél-dunántúli beás közösségek körében gyűjtött zenei anyag négy kategóriába csoportosítható. Ezt a tipizálást a beás folklór kutatások egyik legjelesebb képviselője, Kovalcsik Katalin az alábbi módon körvonalazza:

Lassú dalok balladai és lírai szövegekkel

A cigány dalok sokszor balladaszerűeknek hatnak, de nem igazi balladák, hiszen szövegelemeik mozaikszerűen cserélődnek. A beások kîntyik dă zsálye – bánat dalának nevezik. A balladák dallamai a sirató stílussal rokoníthatók, sorszerkezetük a régiesebb előadásban nem állandó. Ma már elsősorban dalbetétes meseként vagy történetként élnek. Ez utóbbiak előadása az “ez egy igaz történelem volt” vagy az “ez tényleg megtörtént” formulával kezdődik, valamely reálisnak tűnő eseményt beszél el, majd a történés egy bizonyos pontján megjelenik a dalbetét.
A közismertebb típusok sok változatban élnek. Az egyszeri előadásban kevés a variálás, de azonos énekesnél is előfordul, hogy újabb előadáskor más változatot ad elő. A stílus átalakulását, “korszerűsödését” mutatják a környező nép- és népies zenékből felhasznált elemek: a magyar népdalok dunántúli terce, a délszláv nép- és műdalok II. fokon való zárása és a magyar népies műdalok funkciós menetei, alterált hangjai, modoros díszítményei, illetve előadásmódja.

Táncdallamok

A cigány népzene másik fontos műfaja a táncdal. Beásul ennek a neve: kîntyik dă zsok. A beás táncdallamok a zenei stílusok szempontjából sokkal heterogénebb csoportot alkotnak, mint a lassú, lírai dalok. Kisebb részük román környezetből hozott ereszkedő dallam, hagyományos előadásban. Többségük a magyar új stílushoz közelálló dallam és az ún. cigánydalok román nyelvű változata. A táncdaloknál válik igazán fontossá az önellátó zenélés módja. Mivel nem használnak hangszereket, az énekeseknek maguknak kell gondoskodniuk a cigány táncok zenei kíséretéről.
A beásoknál ritka a pergetés, ezt “kolompáros” (=oláhcigányos) előadásmódnak tartják. Szövegeik kötöttek, többnyire egy strófából állnak. A beásoknál a népköltészetre nem jellemző a lassú dalok túlsúlya: hasonlóan fontos mondanivaló lehet táncdallamon is, bár természetesen a humor inkább ebben a zenei műfajban jelentkezik. Az előadás a szövegstrófa ismételgetésével vagy a dallam dúdolásával történik. Vannak azonban olyan általános szövegelemek, amelyek lehetőséget adnak kismértékű rögtönzésre. Ezekből az ügyes énekes összefüggő szöveget kerekít vagy táncszóként használja őket.
Az énekeseknek és a táncosoknak mindig szükségük van az alapritmusok hangoztatására. A pergetett táncdallamban az énekes gyenge hangsúlyt ad lábdobbantással a páratlan nyolcadokra és virtuóz ujjpattogtatással hangsúlyozza a párosokat. Éneklés közben a táncost is bíztatja. Az énekszólam és a ritmuskíséret általában nem áll magában. Van mellette több, úgynevezett száj bőgő szólam, amely egyrészt tovább bonyolítja a ritmus aszimmetriáját, másrészt a hangzást színesíti. A száj bőgő szólam elnevezését a vonós cigány zenekarban használatos kísérő hangszerről kapta. Egyes formái csak kísérőhangon kísérik az énekest, de az is előfordul, hogy több énekes akár két-, háromszólamú akkordokat fölépít.

Népies dalok

A hagyományos repertoárba magyar és román műdalok tartoznak. A magyar népies dalok közül az ún. klasszikus, tehát múlt századi nóták gyakoriak román szövegfordításban vagy új szöveggel. A beás népies repertoár a délebbi országrészen, Dél-Somogyban, Baranyában és Zalában az utóbbi évtizedekben egyértelműen a délvidéki román és délszláv anyaggal bővül.

Karácsonyi énekek

A karácsonyi köszöntés szokása a beásoknál néhány évtizeddel ezelőtt még éppen olyan elterjedt volt, mint a környező lakosságnál. A Dél-Dunántúlon ma már csak néhány faluban ismernek egy éneket, amellyel a gyermekek járnak köszönteni. A beás karácsonyi énekek román kolindák változatai. A dunántúli dallam Erdélyben mind a román, mind a magyar anyagban rendkívül elterjedt. (Kovalcsik 1993., Ligeti-Varga 1998, Bíró 2006)

Az autentikus cigány tánc

A cigányok táncait illetően leginkább regionális táncokról beszélhetünk, melyekre (akárcsak a zenében) nagy hatással volt a környezetükben élő népcsoport tánchagyománya. Rendszerint e népek régibb hagyományait alakítják sajátos előadásmódjuk szerint. A cigányok tulajdonképpen a befogadó népek tánchagyományainak őrzői, ezek különálló cigány verzióját alakították ki. Tánckultúrájuk regionális eltérései inkább a helyi paraszti lakosság táncainak régibb – sokszor már elfelejtett – rétegéhez való alkalmazkodásukról tanúskodik.

A cigányok ugyanakkor minden új divat gyors befogadói és asszimilálói, tánckultúrájuk ma is eleven, változékony, fejlődik – éppúgy, mint zenéjük. Táncéletük teljesen spontán, nem a zárt paraszti szokásrend szabályai szerinti táncalkalmak keretében zajlik. Náluk bármikor, bárhol, bármely napszakban sor kerülhet táncra, munka közben csakúgy, mint a halottvirrasztás szüneteiben. Ez azért is alakulhatott így, mert míg a paraszti életforma táncalkalmai (bálok, lakodalmak, mulatságok) esetében a zenei hátteret, zenészeket mindig biztosítani kellett, a cigány táncok zenei kíséreteként tökéletesen megfeleltek a hangszerpótló eszközök (kanál, ceglédi kanna), technikák (szájbőgő). Így ezek mindig és mindenhol rendelkezésre álltak. Szervezett zenés táncalkalmaik (cigánybál, cigánylakodalom) viszont a helyi parasztság szokásgyakorlatához illeszkednek. Táncaiknak sajátos színt ad ez a kezdetleges zenekíséret, mely a vokális tánckíséreti módoknak, s a spontán zenélés szükségmegoldásainak, a hangszer- és zenekar-imitációknak egész sorát őrizte meg vagy fejlesztette ki.

A cigánytáncok általános előadási sajátossága az elemi erejű, túlfűtött átélés. Az érzelmi, hangulati fűtöttség az arcjátékban, hangkitörésekben éppúgy megnyilvánul, mint a lazább, szertelenebb magatartásban és mozgásmódban, valamint a néha obszcénnek tűnő mozdulatok, gesztusok alkalmazásában.

A cigánytánc műfajilag korántsem egynemű kategória: ide tartoznak férfiak és a nők szóló táncai és a vegyes páros tánc is. A főleg csapásoló motívumokból felépülő, a zenéhez nagymértékben illeszkedő ritmikus, virtuóz táncot állandó ujjpattogtatással kísérik.

A férfiszóló motívumkincse, szerkezeti fölépítése, tempója, zenei kísérettípusa tekintetében feltűnő egyezéseket mutat a közép-erdélyi magyarok és románok „legényes”, ,,pontozó”, „fecioreasca” nevű táncaival. Szerkezeti szempontból a „cigánytánc” ősibb formát képvisel az erdélyi legényes félig kötött, tisztább, fejlettebb szerkezetével szemben; tulajdonképpen a legényesek egy korábbi fejlődési szakaszáról tanúskodik. A felületes szemlélő számára azonban a cigány tánc és a legényes azonossága nem egészen nyilvánvaló. Ennek oka elsősorban abban kereshető, hogy a cigányok mozgásmódjának, előadásmódjának, táncbeli magatartásának sajátos vonásai eltérnek a legényes táncosokétól.

A férfi táncok sajátos változata a botoló. Ennek koreográfiai sajátosságait a küzdelem határozza meg. Itt az eszköz kezelésének virtuozitása sohasem öncélú, hanem a tánc lényegét, a küzdelmet mutatja be. Az eszköz fogásmódjai, a forgatás, vágás, ütés technikái, ugyan általában játékos, stilizált formában, de mindig fegyverszerűek. A lábmozgások táncszerűségét nagymértékben háttérbe szorítja a párbaj. A megszokott, határozott ritmusú, kikristályosodott motívumok helyett laza ritmusú, időtartamú és tempójú lépések, előre-hátra rohanások, ugrások, térdelések, guggolások és forgások alkotják a táncfolyamatot.

A nők szóló tánca sokkal szolidabb, visszafogottabb, lépéseik apróbbak, karjátékuk viszont gazdagabb a férfiakénál. A kezdő motívum itt is ugyanúgy megtalálható, mint a férfi táncnál, ez a tánc közben többször visszatér, azonban kibővített formában. Két fő motívumuk a felszedő és a cifra. Tánc közben ujjaikkal két hangsúly között pittyengetnek. A közhiedelemmel ellentétben a nők magatartása tánc közben nem kihívó, csípőmozgásaik finomak, nem céljuk a férfi meghódítása, páros cigánytánc esetében például nem is néznek partnerük szemébe.

A cigánytánc páros változata a páros táncok fejlődésének azt a fokát őrzi, amikor a férfi és a nő tánc közben nem fogódzik össze, hanem egymással szemben, egymás körül táncolnak, egymás érintése nélkül. A férfi virtuóz táncát csapásolás kíséri, ezt a nő egyszerűbb mozdulatokból álló tánca egészíti ki, amelyet elegáns, játékos, olykor érzékinek tűnő harmonikus karmozgás, körzés és ujjpattogtatás kísér. A nő mindig a férfi nyomában táncolva szinte szorítja, akadályozza társát a táncban. Játékosan versengve csalogatják egymást, olykor kifordulnak, „megcsalják egymást”. Ez úgy történik, hogy a férfi és a nő tánc közben hirtelen irányváltásokkal, zavartkeltő mozdulatokkal, a másik háta mögé kerüléssel törekszik arra, hogy párját becsapja, „megcsalja”. Az ilyenfajta tartalmi és koreográfiái mozzanatok a csárdás régi formájában, a párelengedős, csalogatós részekben országszerte megvoltak. A páros cigánytánc tehát a korábbi magyar párostáncok formakincsének lényeges jegyeit is megőrizte számunkra. (Bódi 2014, Felföldi, Ligeti-Varga 1998, Bíró 2006)

A cigányok hagyományos viselete

A hagyományos cigány közösségekben, hasonlóan a magyar paraszti kultúrához a viselet kifejezte és szimbolizálta az adott közösséghez való tartozást. A cigányok sajátos szín és formaválasztása még ma is jól kirajzolódik annak ellenére, hogy a hagyományos cigány népviselet eltűnőben van. Az elmúlt 30 évben a cigány közösségek öltözködési szokásai átalakultak, és a többségi társadalom által követett divat a cigány közösségek fiatal generációira is hatott. A fiatal generáció, ahogy tehette „kivetkőzött”, mégis lehetőség szerint betartva a közösség normáit (a roma lányok máig a hosszú szoknyát részesítik előnyben, hisz így kevesebb konfliktust kell felvállalniuk a saját közösségükön belül).

A hagyományos oláh cigány asszonyok viselete rendelkezik a legváltozatosabb szín és mintagazdagsággal. A bő szoknya ma már a fiatalok viseletéből kikopott, csak a szoknya hossza maradt változatlan. Ha a hagyományos értelemben vett női népviseletet vizsgáljuk, akkor jól látható, hogy a szoknya hossza, szín és mintaválasztása évszázadokig változatlan az oláh cigány közösségek életében. Az élénk színekkel rendelkező szoknya bokáig ért és rakott volt. Az általában piros, kék, sárga, zöld rakott szoknyát kiegészítették egy köténnyel, amely többnyire megegyezett a szoknya anyagával, de lehetett attól eltérő is. A női felsőtestet egy mintás blúz fedte, valamint a fejkendő koronázta meg a roma asszonyok viseletét (a kendő viselete jelképezte a nő társadalmi státuszát). A lányok még megengedhették magunknak, hogy a kendő helyett színes szalagot kössenek a hajukba, később, amikor férjhez mentek, ezt kénytelenek voltak lecserélni kendőre, amely életük végéig a fejükön maradt. Érdekes kérdés a lábbeli, hisz ha a korabeli fotókat nézzük, illetve a ma tapasztalatát ötvözzük, akkor is jól látható, hogy a nők előszeretettel viselnek papucsot (nem ritka a mezítlábas fotó sem). A színes szoknyák csak a gyász időszaka alatt kerültek le a nőkről, felváltva barnára, illetve feketére. Megfigyelhető, hogy a roma nők viselete sem lesz egyre sötétebb az életkoruk előrehaladtával (szemben a paraszti népviselettel), hanem vissza-visszaköszönnek az élénk színű szoknyák az idősebb generáció körében is. „Az anyag, amelyből a szoknyánk készült, fehér alapú volt és piros rózsák voltak rajta. Fodor volt az alján. Egy szoknya 5-6 méter anyagból készült. Kötényünk is volt, melyen zsebek is voltak. A blúzunkat úgy varrattuk, hogy az alját lerakattuk, és egy pánt volt végig az alján. A szalagokat, melyeket csípőmagasságban varrtak a blúz oldalára, hátra bokrára kötöttük, és a szalag két vége úgy csüngött le. A lányok nem hordtak fejkendőt. De az asszonyoknak nem volt szabad fejkendő nélkül egymás házába bemenni.” (adatközlő: Farkas Julianna 1912. Fábiánháza. In: Balázs Gusztáv nagyecsedi oláh cigányok tánchagyományai. Cigány Néprajzi Tanulmányok 1995. 78. p.)

A férfiviselet a nőkével összehasonlítva sokkal egyszerűbb. Ha az ünnepi viseletet vesszük figyelembe, akkor a cigány/roma ember életében nélkülözhetetlen a kalap, a sötét mellény, a fekete nadrág és a fehér ing. A hétköznapi életben is ezeket a ruhadarabokat viselik a férfiak azzal az eltéréssel, hogy nem kötött a szín, nem szükséges a fekete nadrág és a fehér ing. A mellény ünnepi viselet a kalappal együtt, de az ünnepekhez sorolhatók a vásárnapok is. Mindkét nem ünnepi viseletének kihagyhatatlan kiegészítője az arany ékszer. A férfiak láncot és gyűrűt, míg a nők ezek mellett arany fülbevalókat viselnek. A hagyományos oláhcigány közösségben éppen olyan nélkülözhetetlen az arany ékszer, mint a kalap vagy fejkendő. A többségi társadalom népviseletéhez hasonlóan a nemek és korok szerinti, valamint társadalomban betöltött szerep szerint is különbség fedezhető fel a viseletben. (Bíró 2006, Vajda 2001)

A beás közösségekről kevesebb leírással rendelkezünk, de azokból úgy tűnik, hogy korábban, mint az oláh cigányok, de későbben, mint a romungrók alkalmazkodtak a közvetlen környezetükhöz. Átmenetileg tehát kialakult a parasztos viselet szerkezete, ám nem vette fel a „cigányos” viselet értelmezését. (Szuhay 1999)

A hagyományos étkezéskultúra

A Kárpát-medence hagyományos paraszti étkezési kultúrájában nagy szerepe volt a helyben megtermelt, olcsón és nagy mennyiségben rendelkezésre álló alapanyagoknak. A főzés és ételkészítés rendje pedig a mezőgazdasági munkák napi ritmusához, az év rendjéhez és ünnepeihez igazodott. Gyakran felhasználták a természet adta nyersanyagokat is.
Bár a jellegzetes ételei minden nemzetiségnek kialakultak, érdekes megfigyelni ezen nemzetiségi konyhák és ételek egymásra hatásait, közös, illetve különböző elemeit, technikáit.

A hagyományos cigány konyha

A cigány konyha és annak jellegzetes, a közvéleményben általában cigányosnak tartott ételei sokkal inkább a Kárpát-medencei gasztronómiai kultúra kölcsönhatásait, illetve a cigány közösségeknek a környező paraszti kultúrával való együttélését és egymásra hatását hordozzák.
Hasonlóan meghatározó tényező volt a cigány ételek kialakulásában a vándorlásnak, ideiglenes lakóhelyeknek, mert ez korlátozta az eszközök, főzési technikák alkalmazását.
A harmadik, a cigány konyhát befolyásoló tényező a szegénység, amely leginkább a rendelkezésre álló alapanyagok körét szűkítette le. Hagyományosan a természetben fellelhető nyersanyagokat vagy a paraszti társadalomtól csere révén, vagy szolgáltatásaikért kapott alapanyagokat használták. De emiatt kapcsolódhatott össze tartósan a köztudatban a cigány ételekkel a sündisznó, az ürge, a varjú, a döghús elfogyasztása, amely inkább szükséges rosszként, mint ínycsiklandó nyersanyagként értelmezhető.

A tradícionális horvát étkezéskultúra

A Dráva-menti horvátok hagyományos ételeik készítéséről új hazájukban sem akartak lemon¬dani, hiszen ezek éppúgy hozzátartoztak népi nemzeti sajátosságaikhoz, mint a viselet vagy az ünnepek.
Az idők folyamán aztán a horvát ételek egy része több-kevesebb magyaros jelleget átvett ugyan, hiszen a térségben érintkeztek egymással a különböző nemzetiségi kultúrák, akarva-akaratlanul meg¬ismerték egymás ételkészítési szokásait, ételeit, és amit megszerettek, átvették. Azonban alapjaikban őrzik ételkészítési hagyományaikat. Bár a Dráva-menti sokácok táplálkozási szokásaiban még jelen vannak a régi balkáni ízek, de emellett a XX. században már jelentős mértékben érvényesülnek a magyar és német hatá¬sok is.
Knézy Judit írta a Dráva-menti horvátok táplálkozásáról: „…a vidék jómódú lakosa¬inak étkezése közelebb állt a környék magyar lakóiéhoz. Igaz, a helyi magyar iparosokkal is könnyebben házasodott ez a réteg, és ezek a házasságok a táplálkozás terén elmosták a hatá¬rokat, kiküszöbölték a különbségeket.”
A Dráva-menti horvátok körében – mivel főleg kukoricát termeltek – az ételkészí¬tés fő alapanyaga a kukoricaliszt és a kukoricadara volt, amit a káposzta, a burgonya, a tej¬termékek és a bab követett a sorban.
A horvát népcsoportok ételkészítési szokásaiban az olajnak, ezen belül is a repceolajnak és tökmagolajnak nagyobb szerepe van, mint a magyar konyhán – különösen a böjti időszakokban.

Természet adta táplálékok az Ormánságban

A terület változatos természeti környezetében élő színes növényvilág felhasználása az ősidőktől szerves része volt az itt élők mindennapjainak. Sokféle formában hasznosították a természet kínálta kincseket. A legjellemzőbb, hogy a vadon élő növények közül sokat táplálékként fogyasztottak, ennek szerepe különösen az ínségesebb időkben értékelődött fel. Megvolt továbbá a különböző növényi részek hagyományos használata a népi orvoslás területén, napjainkban újra egyre nagyobb az érdeklődés a természet effajta erőforrásai iránt. A harmadik felhasználási terület a mágia, varázslás világához kapcsolódóan szintén szerves része volt a hagyományos vidéki kultúrának.
Régen, amikor még a táplálék- és gyógynövények gyűjtése széles körben élő tudás volt, az idős nemzedékek adták át a fiatalabbaknak azokat az ismereteket, ami szükséges volt ahhoz, hogy felismerjék, összegyűjtsék, és megfelelő módon fel is dolgozzák a hasznosítható természeti kincseket. Ennek a tudásnak része volt az is, hogy a következő generációknak is maradjon a természet javaiból. A régiek nemzedékek évszázados tapasztalatát adták tovább az újabb generációknak a növények használatáról. Tudták mikor és hol érdemes keresni, és hogyan érdemes gyűjteni, egy-egy fajnak melyek a felhasználható részei. Persze tudták azt is, hogyan használják fel ezeket, hogyan kell előkészíteni, mi az, ami esetleg csak főzve ehető, valamint egy-egy növény elkészítésének a legfinomabb módjait is ismerték. A zöld növényi részeket, a leveleket, a friss hajtásokat vagy az egész növényt táplálékként fűszernek, levesnek, zöldfőzeléknek, salátának gyűjtötték. Sok, egészen enyhe hatású gyógynövény szerepelt a mindennapi teának szedett fajok között is,elsősorban betegségek megelőzésére, vagy enyhébb tünetek csillapítására. Ám természetesen gyűjtöttek gyógynövényeket súlyosabb problémák, betegségek kezelésére is, ezeket belsőleg és külsőlegesen is felhasználták.
Táplálékként a terméseket lisztpótlásra, liszthelyettesítésre, vagy diószerű használatra, a gyümölcsöket friss fogyasztásra, illetve lekvárnak vagy szörpnek is gyűjtötték. A cukorban gazdag gyümölcsökből pedig sokszor készült erjesztéssel ecet, bor vagy pálinka, ritkábban pedig pezsgős szénsavas ital is. Baranya megyében 51 vadnövény fajról tudjuk, hogy tápláléknak gyűjtötték egykor, esetleg napjainkban is. Az előforduló ehető fajok száma ennél azonban több. Gyógynövényként 71 erdőn-mezőn gyűjtött faj volt használatos a megyében, 31 vadnövény fajt pedig egyéb módon hasznosítottak. (Dénes, 2018)
Napjainkban a vadnövények és erdei gyümölcsök gyűjtése csak nyomokban fordul elő. Ezt a gazdasági és társadalmi viszonyok megváltozása, a táplálkozás, az egészségügy fejlődése és a természetes növénytakaró visszaszorulása is okozza. Az utóbbi időkben újra felértékelődött a természet adta nyersanyagok, gyógynövények szerepe, a hagyományos gyűjtés mellett azonban egyre inkább a tudatos termesztés és az üzemszerű, ellenőrzött forgalmazás válik meghatározóvá az Ormánság vidékén is.

Népi gyógyászat az Ormánságban

Sokféle gyógynövényt ismertek és gyűjtöttek országszerte és az Ormánságban is régen. Ezek közt voltak olyan fajok is, amelyek a mindennapi táplálkozásban, élvezeti teaként is szerepeltek. Ezek általában enyhébb hatású gyógynövények, növényi részek, amelyek jó ízűek. Sok közülük, napjainkban is szélesebb körben ismert és használatban van.

A közönséges párlófű, más néven patika párlófű (Agrimonia eupatoria) régen is kedvelt mindennapi tea volt. A faj ma is gyakori, főként gyepekben fordul elő az Ormánság területén is. Hegy- és dombvidéken, de egyes legelőkön is tömegesen találkozhatunk vele. A kamilla, orvosi székfű (Matricaria chamomilla) elterjedt, ismert gyógynövény. Gyűjtése gyakori volt egykor. Kedveli a szikes legelőket, száraz réteket. Régen gyógyteaként is itták, és előfordult az élvezeti teák között is. A hársfavirágot is sok helyen szedték élvezeti teának. Kellemes íze miatt és enyhe gyógyhatása miatt ma is elismert gyógynövény. (Dénes, 2018) Ezeken kívül a lómenta, a vadrózsa, a hamvas szeder, szamóca fajok, a méhfű, a fekete bodza, a fehér akác virága, a zamatos turbolya, a podagrafű, a nagy csalán, a pitypang, a komló, a csabaire vérfű, a pásztortáska növényi részei mellett számos más növény volt használatban a népi gyógyászat terén.

Mágikus praktikák és a gyógynövények

A 20. század közepéig a falvak orvosi ellátása nem volt kielégítő. Ahogy haladunk visszafelé az időben, azt tapasztaljuk, hogy egyre kevesebb a tanult, hivatásos orvosok száma. Emiatt a városoktól távol fekvő falvakban, elzárt kisközségekben gyógyító emberek, specialisták végezték a betegek ápolását. Ezek a gyógyítók tudásukat általában más idősebb, egy-két nemzedékkel öregebb, tapasztalt gyógyítóktól vették át (sokszor családi hagyományként öröklődött a tudás egyik nemzedékről a másikra) Tapasztalataikkal azután tovább gyarapítták a korábbi tudást. – A gyógyítók között bizonyos specializálódás volt megfigyelhető. Így pl. voltak a kenőasszonyok (más tájakon kenő, kente-fitélő, gyúrogató), ők többféle kenést ismertek: száraz és nedves kenést, zsiradékkal, vagy forralt füvekkel simogatták, nyomták, gyúrták a fájós derekat, hátat. A kenés sokszor együtt járt gyógyfüvekből készített fürdővel is, melyet a fürösztőasszony készített. A legtöbb faluban élt egy olyan ember vagy asszony, aki arról volt híres, hogy jól ismeri a füvek gyógyhatását (füvesember, füves asszony). Más mesterségbeli tudás és különleges kézügyesség kellett a kificamodott (vagy eltörött) végtagok helyreigazításához, ezt a csontrakók végezték. Majd minden faluban élt foghúzó is, aki kezdetleges eszközeivel a fájós fogakat távolította el. Ismeretes volt vadszőrszedő, mérő, érvágó, öntő specialista is. A gyógyítók a 20. század harmincas-negyvenes éveiben még aktívan folytatták tevékenységüket, főleg a kistelepüléseken. Többnyire ingyen gyógyítottak, legfeljebb természetben fizetett ajándékot fogadtak el. Voltak közöttük helyi jelentőségűek, másokhoz nagyobb körzetből is eljártak.
A gyógyító alakjához, annak rejtélyes volta, furcsa praktikái miatt gazdag hiedelemanyag fűződik, amely sok esetben nehezen választható el a tudós, a halottlátó, a táltos, vagy a boszorkány hiedelemkörétől. (Magyar néprajzi lexikon, 2006)

Az Ormánság falvaiban egykor számos javasasszony tevékenykedett akik nem csak a gyógyfüvek ismerői voltak, de mindenféle kuruzsló praktikákat is ismertek. A falusiak betegségek esetén is fordultak hozzájuk és egyéb „problémák” megoldása miatt is felkeresték őket (szerelmi varázslás, oldás-kötés, magzatelhajtás). Az Ormánságban kialakult egykézős szokásrend gyakran ösztönözte arra a helyi asszonyokat, hogy a nem kívánt gyermekáldást is a javasasszony segítségével kerüljék el.
Az egykézés és annak következtében kialakult torz demográfiai helyzet meggátlásával kapcsolatban így elmélkedik Buday Dezső (1909), Az egyke című szociográfiai írásában:
Meggátlására szolgáló intézkedéseknek különösen a gyermekelhajtás megakadályozását kellene célozniok. A gyermekelvesztés módjaként dívik az, hogy a gyermeket javasasszonnyal elsikkasztják, a már megszületett gyermektől megvonják a táplálékot, vánkosokkal elfojtják, betegség esetén orvosi kezelésben nem részesítik. E tüneteknek megfelelőleg kívánatos volna a csendőri nyomozás hatáskörének kiterjesztése gyanús esetekre, mert sokszor mindenki tudja, hogy némely anya gyermekelvesztés miatt fekszik, mikor is a csendőrség előleges bizonyítékok hiányában, bűnjelek nemlétében nyomozást nem indíthat. Kívánatos volna ily gyanús esetekre nézve az orvosrendőri vizsgálat kiterjesztése, mely kiterjesztendő volna oly esetekre nézve is, mikor 7 éven aluli gyermekek, különösen csecsemők, orvosi kezelés nélkül halnak el, mert az elhalálozás gyanús okainak megállapítása terén tudatlan halottkémek legtöbbször veleszületett
gyengeségnek vagy a szülők által bemondott kórnemnek minősítik a halál okát, mely a már említett táplálék-elvonás vagy vánkosokkal való elfojtás miatt állott elő. (!) Közismert dolog, hogy majdnem minden községnek megvan a maga vénasszonya, javasasszonya, kiről mindenki tudja, maguk a csendőrök is tudják, hogy kuruzslással, gyermekelhajtással foglalkozik.

Minden falunak megvan a maga egy, vagy több javasasszonya, kenőasszonya, akik angyalcsinálással foglalkoznak. Ahhoz képest, hogy milyen primitív eszközökkel dolgoznak, a terhes asszonyok halálozási arányszáma eléggé alacsony. Ezek a kenőasszonyok nagyanyáiktól és dédanyáiktól örökölt módszereikkel végzik munkájukat, óriási gyakorlattal rendelkeznek.” – fogalmaz Kodolányi János (1931) A Hét c. folyóirat hasábjain.
A népi gyógyászatban gyógyításra leginkább vadon termő és termesztett növényeket alkalmaztak. Leggyakrabban virágukat, termésüket, gyökerüket vagy levelüket használták fel. Ritkán frissen, gyakrabban szárított állapotban kerültek felhasználásra. Tárolásukra nagy gondot fordítottak a paraszti háztartásokban. Majd minden faluban éltek, még a 20. sz. elején is specialisták (gyógyító, füvesember), akik jól ismerték és számon tartották az egyes gyógynövények szedésének legjobb időpontját, a szárítás és az alkalmazás módjait. Ezen kívül ismerték azokat a mágikus eljárásokat is, amelyek a kúra hatékonyságát voltak hivatva növelni. Így fonódott össze a természet megfigyeléséből eredő valós tudás a misztikus képzelet szülte varázsló praktikákkal. Nem minden vadon termett növényhez járult azonban valamilyen babona.
Ritkán használták fel a gyógynövényeket természetes állapotban; leggyakrabban vízben megfőzték, és ivásra, borogatásra, sebek lemosására vagy fürdőnek használták. Az is gyakran előfordult, hogy többféle füvet is összefőztek, pl. 3-, 7- vagy 9-féle növényt (a számmisztika, a számok varázsereje jegyében), s a készítés vagy szedés időpontja is fontos volt. Leginkább bizonyos jeles napok (így pl. Szent György napja, május elseje, pünkösd, vagy Szent Iván napja) voltak kiemelt gyógyfüves napok . A gyógynövények egy része már elnevezésében is utal arra, hogy milyen problémára alkalmazták: sömörfű, ínnyújtó, méregvonófű, gyújtoványfű. A hasznos tisztesfű (lat. Stachys recta) különösen nagy becsben állt, pl. a csecsemőket szemverés esetén fürösztötték főzetében. A fekete nadály (lat. Symphytum officinale) gyökeréből készült masszát törött csontú végtagra kenték, gyógyhatására utal népies neve is: összeforrasztó fű. Fülfájós beteg fülébe a hazai kövirózsa (fülfű, lat. Sempervirum tectorum) levelének kifacsart levét csorgatták. (Magyar néprajzi lexikon, 2006)
Vannak növények, amelyeket a gyógyításnál, a varázslatokban, a kultuszban egyaránt használtak. Különösen a kultikus varázslás volt mindig olyan gyanús, de ugyanakkor a falusi iskolázatlan embereknek mégiscsak idönként hasznos tudást jelentő tevékenység amelynek művelőire tiszteletteljes távolságtartással, de ugyanakkor gyanakodva tekintettek. Talán ez is az oka, hogy a cigány emberek, asszonyok között hamar megjelentek olyanok, akik űzték ezeket a szolgáltatásokat. Így egészítve ki szűkös bevételeiket. A jóslás, varázslás, bűvös és bűnös praktikák, ráolvasások világa hamar összefonódott a cigányasszony alakjával.

Kulturális programok

2.2. Jelentős helyi kulturális és közművelődési programok a XX. század kezdetétől napjainkig

Mi nevezhetünk kulturális programnak – az értelmezések különbözőségei

A kultúra meghatározása igen sokféle lehet – kultúra egy egyén művészeti alkotásainak a világa (éneklésétől a tárgyi alkotásaiig) akárcsak a közösségi kulturális alkalmak, spontánok vagy szervezettek (pl. egy koncert is). Így a kulturális programokként értelmezhető cselekmények történések sora is igen széles, szinte átfoghatatlan cselekményhalmazt ölelne fel, amennyiben a teljesség leltárára törekednénk. Ezen említett okok miatt az ebben a fejezetben felvillantott kulturális értékek megemlítésénél nem törekedünk a teljességre, ugyanis a terület jelentős kiterjedtsége (több település) ezt lehetetlenné teszi. Akárcsak a többi esetben is, elsősorban azokra a közösségi alkalmakra, kulturális gyakorlatokra helyezzük a hangsúlyt, melyek jelentős hatással voltak és még napjainkban is jelentős hatást fejtenek ki az itt élők kulturális életére és ezen terület kultúrájának megismerésében a szélesebb világ számára.

A tradicionális kultúra “szervezete és szervezői”

A tradicionális kultúrát az élet éves (vegetációs) és az életkori fordulók menete szervezte, de természetesen akadtak olyan szervezetek is, melyek hozzájárultak. Ilyenek “szervezetek” voltak a történeti egyházak, amelyek részben hozzájárultak az élet fordulópontjainak valamint az évkőr ünnepeinek a kijelölésében, ezen kiemelt alkalmak részbeni meghatározásához. Az egyházak, tanításukhoz igazodva a nem egyházi ünnepek, szokásjogok felé is jelentős hatással bírtak. Voltak egyes népszokások, melyeket tiltottak, másokat pedig az egyházi ünnepek közé emeltek. A betlehemezés hagyománya jellegzetesen egyházi dramatikus hagyományból alakult ki és vált önálló szokássá a templomon kívül. (Az ormánsági betlehemezés hagyományát Kiss Géza is említi Ormányság címú művében, de teljes dallamanyagát és menetét már nem sikerült lejegyeznie). Az egyházhoz köthető az oktatás rendszerének a kiépítése is, melyre a XVIII. században az egyre modernizálódó állam közoktatási rendszere ráépült. Nem mint szervezeti rendszert, de mint a kulturális transzfer igen fontos eleme volt a férfiak életében a katonaság, a kötelező katonai szolgálat (modern formájában mint sorkatonai szolgálat csak 1868 után létezett 2004-ig). A katonaság ideje alatt a sorkatonai időt általában a fiatal férfiak szülőföldjüktől távol szolgálták, így gyakran kulturális elemek “postásaivá” váltak.

A legfontosabb spontán szervező maga a közösség volt, mert kultúrára ugyan olyan igénye volt mint a levegőre vagy a vízre. Leggyakrabban természetesen egyének voltak akik a közösségi (nem családokhoz, hanem nagyobb csoportokhoz köthető) alkalmak megszervezését, vagy annak egyes részleteit magukra vállalták. Például a lányok a vasárnapi táncos mulatság zenei szolgáltatóinak gyakran dolgozni jártak a földjeikre, vagy megszervezték az ellenszolgáltatás (gabona, szalonna, pénz) begyűjtését és a zenésszel való megegyezés feladatát magukra vállalták. Ugyanígy a fiatalok találkozásának az alkalmaira (táncok, táncházak) – mely alkalmakat az idősebbek mindíg éberen felügyeltek –  kibéreltek szobákat, általában egyedülálló özvegyektől. Így a kultúra önmaga a közösség igénye és eredménye volt, de ezen alkalmak megszervezése szintén a közösségi szálakat erősítette meg, kooperációs, együttműködésre sarkalló hatással bírt.

A Bőköz fesztivál – a XXI. század értékei egy “mikroregionális” fesztivál arculatában

A Fesztivált 2016-ban szervezték meg először, Márta István ötletei alapján, melynek eredeti és mai célja is a hagyományőrzés, hagyományteremtés, valamint közösségépítés és nyitás voltak. Ezek a célok a napjainkig megmaradtak és bővültek számos helyi kezdeményezéssel, céllal, projekttel.

Az első fesztiválnak Kémes, Szaporca és Tésenfa adott helyet, valamint a Duna -Dráva Nemzeti Park Szaporcai Látogatóközpontja. Azóta a helyszínek bővültek Drávacsehivel és 2020-ban már 36 helyszínen kínált programokat, lehetőségeket, látnivalókat, élményeket, ízeket…

A Bőköz Fesztivál egy ún. összművészeti rendezvény, amely a falvak egyedi arculatára, jellegzetes hagyományaira, értékeire, a helyi aktivitásokra és az ökoturizmusra, valamint a fesztiválra meghívott művészek, művészcsoportok kreativitására épül. Kiemelten fontos nemcsak idecsábítani a városi érdeklődőket és bemutatni a hely értékeit,  de a helyi társadalom számára kinyitni a világot, a kreativitás alapján bemutatni korunk lehetőségeit Magyarország gazdaságilag egyik legszegényebb, de értékeiben egyik leggazdagabb tájegységében. Növelve ezzel a társadalmi kohéziót és a szociális különbségek áthidalásának esélyét.

A fesztivál programja 2020-ban:

http://bokozfesztival.hu/programok/

Márta István “alapköletétele”,az első Bőköz Fesztivál Sajtótájékoztatója:

Az Ormánsági dinnye és a Dinnyefesztivál Sellyén

A dinnyetermesztés alapjai az Ormánságban részben természetiek, részben pedig gazdaságiak.

A természetiek közül kiemelendő a magas napsütéses órák száma – ugyanis hazánk egyik legdélebbi területéről beszélünk, melyet az északi hűvösebb légáramlatoktól védnek a Mecsek röghegységi tömegei. E mellett a Dráva feltöltött, egykori teraszai alkotják elsősorban az Ormánság területét, melynek a talaj-összetételében ezért a homok jelentős, ennek köszönhetően nem kifejezetten jó vízgazdálkodású, ellenben laza, nem kötött, ez kedvez a dinnyetermesztésnek, a talaj víz-utánpótlása pedig megoldható az itt fúrt kutakkal, melyek a közeli Dráva miatt régebben jó vízellátottságúak voltak (a Dráva vizilépcsők közé szorítása után annak Szlovén és Horvát szakaszán, sajnos ez az előny egyre inkább elapad, akárcsak a víz). Az itt felsoroltakra alapozódott az ormánsági dinnye előnye, mely délebbi fekvésének köszönhetően korábban piacra jutott pl. a Heves megyéből származó dinnyénél, így a korai árelőnyt is kihasználták a termelők. Ezen előnyök miatt a dinnye lett részben az Ormánság egyik híres terméke, annak ellenére, hogy az utóbbi másfél évtizeben a külföldi (görög, spanyol…) dinnyék piaci jelenléte ezeket az előnyöket nagyrészt erodálta. Meg kell azt is említeni, hogy a dinnye monokultúrában nevelése néhány évtized alatt erős talajdegradációhoz és kimerüléshez vezet, amelynek következményei szintén már éreztetik hatásukat.

A dinnye mindezek ellenére még mindig a legjelentősebb termelvények egyike az Ormánságban és minőségét tekintve valóban a Magyarországon termelt dinnyék egyik dobogósa.

Erre a dinnyetermesztési hagyományra épül a Sellyén, leggyakrabban a város strandján megtartott fesztivál, mely elsősorban a helyi közönségre, tehát az ormánsági emberek érdeklődésére épít. E fesztivál inkább a széles közönségnek szól a tradicionális magyar vidéki gasztro-fesztiválok vidám kínálatával. E fesztiválnak már jelentős beágyazottsága van, ugyanis 2020-ban már a XXIII.Városnap és Dinnyefesztivál volt megtartva Sellyén.

A dinnyetermesztés sok munkát és kezet kíván

Együttélés

2.3. Helyi nemzetiségek együttélési szokásai és szabályai

A szegregáció és az együttélés egyidejűsége

A tradicionális kultúra az együttélést a közösség erejével, és annak kialakításával szabályozta. Ez azt jelentette, hogy a nyelvi, nemzetiségi közösségek, de akár a  nagyobb településeken a vallási közösségek is elkülönülve, azonban egy települést alkotva  – gazdasági, kulturális és sorsközösségben élt. Ennek igen jó példája Mohács, ahol a sokac-horvát, a német, a katolikus-magyar közösség, a református magyar gyülekezet valamint a cigányok továbbá a zsidó közösség egy településen belül többnyire jól elhatárolható negyedekben élt, ugyanakkor virágzó települést hoztak létre a XVIII-XIX században. De ez volt jellemző az iparosodás előtti Pécsre is, Rácvárossal, Horvát utcával, vagy Poturlukkal a bosnyák negyedben…

A falvakban, különösen az Ormánságban jellemző kisebb településeken általában egy közösség volt a domináns és a “többiek” egy utcában vagy egy a településtől valamilyen módon elválasztott pusztán telepen laktak. Ez különösen a cigányokra volt jellemző, akiknél ezt a jelenséget már az anyakönyvezés kezdeteinél – a XVII. században megfigyelhetjük, ugyanis minden anyakönyvezési bejegyzésük egy (vagy több de elkülönült) pusztára, telepre, erdőre lett feljegyezve.

Az együttélés másik szabálya az asszimiláció, ugyanis megfigyelhetjük, hogy a megjelenő más nemzetiségűek (akik az adott település többségéhez képest kisebbségnek számítanak) egy két generáción belül beleolvadnak eltűnnek a többségben, gyakran akár eredeti, máshogy hangzó nevük megőrzésével. Ez a folyamat egyaránt érintet magyarokat, horvátokat, németeket és cigányokat is mindkét – a befogadó és a beolvasztott – oldalról is.

A XIX. század polgárosodása, majd a XX. század jelentős népességmozgásai továbbá a második világháborút követő erőszakos modernizáció ezeket a kereteket leépíti, sajnos magával a társadalommal és annak összetartó erejével együtt.

A beás cigány cigányok megjelenése, történeti jelenléte a térségben

A beások, illetve a beások elődeinek tekinthető cigányok és a rájuk vonatkoztatható különféle elnevezések a XVIII. század derekától követhetők a tudományos művekben. Ezt megnehezíti, hogy a beás elnevezés a tudományos szakirodalomban csak a XX. század második felében válik gyakorlattá, a történeti forrásokban gyakran a rudari (a rudar szó famunkás cigányokra vonatkozó használata a XVIII. századtól mutatható ki), vagy a foglalkozásaik neveit jelző lingurari=kanalas, ursari vagy meckari=medvetáncoltató, teknővájó neveken említik őket. A „beás” (baias) szó jelentésével és nyelvészeti értelmezésével kapcsolatos nyelvészeti kérdések Papp Gyula (1982), Tálos Endre (1998) és Landauer Attila (2009) révén tisztázottnak tekinthetők. A lehetséges bolgár és román kapcsolatok alapján a baias eredeti jelentésének a ’teknős’ tekinthető. Más források a „bányász” szót látják az elnevezés mögött, elődeik aranymosók (aurari, baiesi) voltak. A beások önmagukat a XIX. század elején sokszor inkább teknővájó oláhcigánynak mondták. Ezt az elnevezést a Dél-Dunántúl nem cigány lakossága is átvette és használja napjainkig. Miközben ma a tudományos szakirodalomban az oláh cigány elnevezés a romani nyelven beszélő (lovári, colari, kelderás…alcsoportokra tagolható), a Dél-Dunántúlon kolompár cigányként ismert közösségeket jelöli. (Landauer, 2009; Nagy, 2019)

A beás cigányok legjellegzetesebb, eredeti foglalkozásai a famegmunkálás különböző formái, ezen belül is elsődlegesen a teknő- és fakanálkészítés voltak. Emiatt erdő szélén, falvak és községek területén éltek a korábbi évtizedekben. Az 1960-as évektől zajló hatósági költöztetések és területfejlesztési politikai törekvések következtében az erdőből, a falu széléről a települések (falvak, községek) kijelölt területére költöztek.
A beás cigányok magyarországi történetével kapcsolatban hangsúlyozandó, hogy – bár a korábbi szakirodalomban általánosan szintén a moldvai és havasalföldi cigányrabszolgaság felszámolása utáni időkre, azaz az 1855–1864 közötti éveket követő időszakra tették hazánkba történő bevándorlásukat – jelenlétük már a tizennyolcadik század első felétől kimutatható az egykori magyar királyság egyes területein. A rendelkezésünkre álló források alapján biztosan kijelenthető, hogy az 1700-as évek legelején már szerte Erdélyben és a Partium területén is előfordultak román ajkú, s elsődlegesen famunkából élő cigányok, majd alig harminc-negyven év múlva a Dunántúlon is kimutathatók többé-kevésbé már stabilan letelepedett – s nem cigány környezetükkel kifejezetten jó kapcsolatokat ápoló – beás közösségek.
A Dél-Dunántúlon Alsószentmártonban és környékén az ún. „muncsán” nyelvjárást beszélik, melyben – a határ közelsége miatt – számos szláv (szerb) eredetű szó található. Ez a dialektus – hasonlóan a hazánk keleti részén, Szabolcs–Szatmár–Bereg megyében élő nyelvcsoporthoz a „ticsán”- hoz,– jóval többet merít a mai román nyelvből. A szláv hatás (főleg az őket anyakönyvező ortodox egyház hatása) a vezetékneveiken is tetten érhető Leggyakoribb vezetékneveik: Jovánovics, Petrovics, Gyurgyovics. (Orsós Anna, 2015)

„A cigányok magyarországi megjelenéséről és a migráció jellegéről a szakirodalomban a hármas hullámteória terjedt el. Ennek lényege, hogy a cigányok három nagy hullámban érkeztek Magyarország területére, elsőként a XV-XVI. században, majd a XVIII. század elején a török kiűzését követően, valamint harmadjára a XIX. század derekától az első világháborúig terjedő időszakban. Valójában a Balkán és a Kárpát-medence, s ezen belül a román fejedelemségek és Erdély között a XIV. század végétől a XX. századig kimutatható egy folyamatos mobilizáció, melynek keretében többféle csoport húzódott a Kárpát-medencébe. Politikai változások, háborús események, ínségek és járványok hatására időnként hullámszerűvé vált ez a mozgás, a cigányok esetében alapvonása a kisebb csoportokban történő, lassú áthúzódás, amelynek elsődleges indikátora a piackövetés és a megélhetés keresése volt. Az oláh és beás cigány csoportoknak a XIX. század második felében és a XX. század elején történt erőteljesebb beköltözése egy olyan hosszabb folyamat része volt csupán, amely a XVIII. század elején kezdődött, s a XX. század közepéig tartott. Ezeknek a cigányoknak (Valachi Zingari) Havasalföldről Erdélybe való áthúzódása, esetleg Havasalföldről Erdélyt elkerülve Magyarország felé való áthúzódása már a XVII. század végén megkezdődhetett, de legkésőbb a XVIII. század elején. A Dél-Dunántúlon a teknővájó cigányok tartós jelenléte az 1760-as évektől vehető biztosra.” (Nagy, 2019)

Somogy vármegye 1776. évi cigányösszeírásának részlete a Bürüsön élő teknővájó zsellérek adataival. (forrás: Nagy Pál, 2019.)

„Az 1768-as országos cigányösszeírás baranyai adatfelvételeinek hiányában csak az 1770-es évektől követhetjük nyomon, hol és milyen teknővájó cigányok éltek a vármegyében. Az 1770-es évek cigányösszeírásaiból a név, a megélhetési mód és az öltözködés módja alapján lehet kiválasztani a teknővájó cigányokat. Hídvégen 1777-ben Andreas Lázár községi pásztort és Joannes Laszlot írták össze. Baranyában nagy az aránya a délszláv nevű cigányoknak, amit ebben a megyében nem tekinthetünk meglepőnek. Vezetékneveik részben megegyeznek azokkal a délszláv nevű teknővájókkal, akiket ma muncsánoknak mondunk. vannak viszont némely helységben olyan cigányok, akiket Ignácz, Bogdány, Orsós vezetékneveik alapján mindenképpen beásnak mondhatók, a parasztok módjára öltözködnek (communi rusticarum more), paraszti munkából (rusticanis laboribus), zenélésből, napszámosságból élnek. Ilyenek voltak pl. 1775-ben Iványiban. Itt (Drávaiványi) 1775-ben hét család. Joannes Ignácz fabrili labore et musica. Nagy Pál értelmezése szerint ez ácsmunka, amit meglepő módon zenéléssel egészített ki. (Nagy, 2019)

Drávaszentmártonban, mostani nevén Alsószentmártonban, a mai muncsán beások egyik legismertebb falujában, amit akkor főként horvátok laktak, 1775-ben még nincsenek cigányok. 1777-ben 14 családot találunk itt, közülük 11 biztosan teknővájó. Az ő nevük: Ignatius Jován, Rado Sztankovics, Rado Gáspár, Rado Petar, Mittar Kosztics, Lucas Kosztics, Mittar Todorovics, Petar Kosztics, Mihajlo Sztaniszlovics, Jovan Radoszláv, Thodor Radoszláv. Joannes Radojevics arte fabrili, ez esetben is logikusabbnak látszik ácsmunkára és nem kovácsmesterségre gondolni. Paulus Gyurkics lovak pásztora volt (equos pascit), Gyurko Pavics pedig paraszti munkából (rusticano labore) élt. Minden családot beszámítva a lélekszám 45 fő. Valamennyien a parasztok szokása szerint nevelték a gyermekeiket, paraszti módon öltözködtek és a házak sorában laktak a faluban.
Ettől kezdve Szentmártonban folyamatosan élnek teknővájó cigányok, de a családok egy része időről-időre lecserélődik és az is előfordul, hogy valaki felhagy a tanult mesterséggel, megélhetést és valamelyest életmódot vált. 1779-ben a négy évvel korábbiak közül 5 családfő azonosítható be, ők maradtak helyben. Joannes Radojsics/Radojevics továbbra is arte fabrili. Mittar Theodorovics és Petar Kosztics lintrifexek, vagyis folytatták mesterségüket. Ignatius Jovan és Rado S(z)tankovics manuali labore élnek, vagy felhagytak a teknővájásal, vagy az összeírás időpontjában éppen nem gyakorolták. Új teknős Michael Stanko és Antonius Ignacz. Mittar Kosztics meghalt, 1779-ben az özvegyét írták össze, ő is keze munkájából élt. A többi családfőből Jovan Radojsics pastor equorum, Paulus Tomics campi custos (mezőőr). Georgius Pavics, Josephus Petrovics, Rado Koszta, Rado Petar és Lucas Kosztics is manuale labore éltek. Összességében kevesebben vannak azok, akik teknőt csináltak, csak a családfők egyötöde. Ruházat, gyermeknevelés terén ugyanaz jellemző, mint korábban és továbbra is a faluban laknak a házak sorában. Az 1775-ben és 1779-ben összeírt hasonnevűek között feltételezhető rokonság is, de ez nem állapítható meg. A névforma sem állandó. Ily módon nem feltétlenül a lecserélődés volt nagymértékű, hanem a foglalkozásváltás.
1786-ban nincsenek nevek, 14 családot említenek, ez eggyel kevesebb, mint 1779-ben. Minden család ortodox vallású, ez nem meglepő és nem feltétlenül jelent a vallás terén nagy változást. Az viszont, hogy “omnes lintrifices”, arra utal, hogy hét év alatt komoly változás történt és ez feltehetően új teknővájók megjelenésével magyarázható. Zsellérek módjára adóztak és kis házacskákban laktak (in exiguis domunculis). Egyébként a környező helységek vásáraira viszik termékeiket, nem csavarognak és gyermekeik nincsenek másokhoz adva.
(Nagy, 2019)

A Tolna vármegyei cigányok 1766. évi összeírásának részlete a gerjéni Valachici Zingari-ra vonatkozó bejegyzéssel. (forrás: Nagy Pál, 2019.)

„Baranya vármegye cigány népességének száma nem állapítható meg, mert egyetlen olyan év sincs, amikor minden járásból lenne összeírás. Növeli ezt a problémát, hogy a nevelőszülői rendszer miatt a cigány családok nem minden tagját írták össze. Somogy vármegyével ellentétben nem ismerünk a nevelőszülőkhöz adott cigány gyermekekről kimutatásokat, így a kompenzálás még részlegesen sem lehetséges. Teknővájó cigányokat 1779 és 1786 között 17 faluban lehet kimutatni, ez a vármegye 356 helységének még a fél %-a sincs. Erős fluktuáció mellett számuk mintegy 100-120 családra, 450-500 főre becsülhető. Az első népszámlálás Baranya vármegyei 170969 fős tényleges népességéhez viszonyítva ez is elenyésző. A XVIII. századhoz képest jelentősen megnőtt a teknővájók száma, a XIX. század folyamán további bevándorlás történt. Baranya vármegye teljes cigány népessége 1893-ban Pécs várossal együtt 3899 fő volt, az 1890-es 322285 fős összlakosságához képest 1,2 %-a. Az ún. árgyelán elnevezés is megerősíteni látszik erdélyi kapcsolódásukat, róluk a XVIII. századi források alapján logikusan mondhatjuk, hogy Erdélyből jöttek a Dél-Dunántúlra. A muncsán név mögött pedig a havasalföldi gyökereket kereshetjük, róluk a bizonytalanságok ellenére azt gondolják, hogy Havasalföldről elvándorolva vagy elmenkülve a szorosan vett Erdélyt nem feltétlenül érintették, legalábbis nem mindegyikük. A muncsán elnevezés valószínűleg a muntyán délszláv hatásra lágyult változata. Több szerző is említi, hogy hegyvidékit jelent. Ez így is lehet, de a muntyán értelme a magyarországi és erdélyi szóhasználatban már a XVI-XVII. században is munténiai, azaz havasalföldi volt. (Nagy, 2019)

Tradicionális mesterségek – A cigányok foglalkozáskultúrája

Az Ormánságra jellemző tradíciók ereje a XX. század során, különösen annak második felében erősen csökkent, a népi mesterségek művelői közül elvétve találunk ma már csak egy-két hagyományőrzőt. Különösen igaz ez az itt élő cigány népesség hagyományos mesterségeinek térvesztésére. Miután a szocializmus évtizedeiben a cigány férfiak is kénytelenek voltak a közeli városi munkahelyekre ingázni, nem történt meg a mesterségek fogásainak átörökítése, továbbadása. Ráadásul a kereslet csökkenése is azt eredményezte, hogy a fiatalok más foglalkozási ágakban helyezkedtek el, s nem vitték tovább apáig mesterségeit.
A különböző cigány csoportok a múltban jellemzően valamilyen ipari-szolgáltató és kereskedelmi tevékenységet folytattak. Kezdetben az ipari és a kereskedelemi tevékenység nem vált el egymásról. Vándorlásuk során erre a szétválásra azután már nem is volt lehetőség. Ez azt jelenti, hogy a vándorló karaván egy területet felkeresve, azt a saját maga által megtermelt árukkal látta el. A „piac” telítődése után a csoport újabb helyet keresett fel.
A cigányok korabeli életvitelét többen megkísérelték jellemezni. Nagy Pál szerint életvitelükre a mendikáció volt jellemző. A cigányok a megtermelt árucikkeket élelemre, illetve egyéb használati javakra cserélték, vagy eladták, ugyanakkor minden más olyan tevékenységet is elvégeztek, amire igény volt. Ha kellett jósoltak, udvart takarítottak, házat, padlást tapasztottak, eltakarították a dögöket, küldöncszerepet vállaltak stb.
A hagyományos cigány mesterségek visszaszorítását először Mária Terézia kezdte el, majd fia, II. József folytatta. Rendeleteikben megtiltották a lótartást, korlátozták a vándoripart folytató cigány családok mozgását. A helyváltoztatást útlevelek kiadásához kötötték. Ettől az időtől lehet számítani annak a makacs előítéletnek a kialakulását, amely napjainkig is hat. Nevezetesen azt, hogy a cigányok minden tevékenységét gyanakvással szemlélték és szemlélik ma is, csupán alibinek tekintve azokat. Az elképzelések szerint a cigányok kéregetése, ház körüli munkavállalása, a vándoripar űzése csak ürügy volt arra, hogy fő tevékenységükhöz, a lopáshoz a terepet kikémleljék.
A XIX. század végén és a XX. század elején a hagyományos mesterségek piacai részben a gyáripar fejlődésének következtében, részben a hatóságok cigányokkal szemben való fellépése miatt tovább szűkültek. A két világháború közti időre inkább az volt jellemző, hogy a cigányoknak a hagyományos foglalkozásuk mellett már egy más, kiegészítő tevékenységet is kellett végezniük, csak e kettő együttesen tudta biztosítani a család megélhetését.
Az 1893. évi összeírás idején Baranya és Somogy megyében a cigány férfiak 20-25 százaléka foglalkozott famunkával: teknőkészítők, fakanálkészítők, orsókészítők, favágók voltak. A beás cigányok termékei: sózó-, mosogató-, dagasztó- és mosóteknők, szakajtók, fa evő-, keverő-, tejfelszedő és zsírkavaró kanalak, fatányérok, disznóvályúk, szerszámnyelek, hókotró lapátok és egyéb, a háztartáshoz szükséges faeszközök.
A II. világháború befejezése a cigányok sorsát is átalakította. A háborút követően a cigány mesterségek sorvadása felgyorsult, és az életforma-váltás kényszere is jelentősen megnövekedett. Az ekkor beindult gazdasági folyamatok a munkaerőpiac új részeit nyitották meg a cigányok számára is. Mivel a cigányok a földosztásból kimaradtak, így a mezőgazdasági tevékenységekben csak korlátozottan kaphattak szerepet, a háborút követő erőltetett iparosítás a lakóhelyüktől távol eső ipari centrumokba, építkezésekre irányította őket.
Az ország déli részén élő teknősök/beások a második világháború után nagyrészt felhagytak hagyományos mesterségeikkel, az iparban, bányákban, a fakitermelés területén vagy a mezőgazdaságban helyezkedtek el. A kézműves hagyományok továbbélését bizonyítja a körükből kikerülő fafaragó művészek munkássága. (Orsós Jakab, Kosztics László és mások). A későbbi bevándorlási hullámmal érkező teknős csoportok az 1970-es évek végén tömegesen áttértek a faárukészítésről a családi munkamegosztással szervezett kereskedésre, ami napjainkban már kimagaslóan jó életszínvonalat biztosít a családok többségének.

A cigányok foglalkozásai

A következőkben Máté Mihály (2006) és Szuhay Péter (1999) alapján mutatjuk be a cigányok hagyományos mesterségeit, illetve azoknak a mai munkaerő-piaci viszonyokra történő váltását.

A gyűjtögetés, zsákmányolás. A régi tevékenységek közül – ahogy a múltban – ismét egyre jelentősebb mértékben megtalálhatók a vadon nőtt növények (hársvirág, csalán, bodzacsete stb.); erdei gyümölcsök (som, kökény, csipkebogyó stb.); állatok (pl. csigák, hörcsögök stb.) gyűjtése. A régi-új foglalkozás megjelölés itt annál is inkább helytálló, mert a rendszerváltást megelőző időben is foglalkoztak cigányok növények gyűjtésével. Az ekkor állásban lévők is részt vettek ezekben a tevékenységekben és előfordult, hogy néhány nap alatt a vállalatnál keresett összeg többszörösét kapták meg az összegyűjtött anyagokért.
Az új tevékenységhez sorolható a guberálás és a szelektív hulladékgyűjtés során megszerezhető, tovább hasznosítható anyagok gyűjtése. Ma nap-nap után lehet találkozni ócskavasat szállító személyekkel, akik magánházaktól, szerelő-műhelyektől szállítják a begyűjtő helyekre az ott hulladéknak minősülő fémet. Találhatók a városokban papírra „szakosodott” gyűjtők is, akik boltok, áruházak környékén szedik össze az ott komoly mennyiségben felhalmozódó, hulladéknak számító papír csomagolóanyagot.

Böngészés, mezgerelés, biligerezés

Ennek a tevékenységnek az alapja a mezőgazdasági termékek betakarítása után felszabaduló nagyüzemi táblákon visszamaradó termékek, kukorica, cukorrépa, burgonya, szőlő összegyűjtése és értékesítése. Ez részben régebben is megtalálható volt, amikor a cigány emberek saját állataiknak gyűjtöttek így szabad idejükben takarmányt. Ma ez gyakran fő tevékenységgé vált, és az összegyűjtött terményeket rendszerint értékesítik.

A „szedd magad” akciók átmenetet képeznek a böngészés és a kereskedés között. A termékeket, amibe így pénzt fektettek, leszedés után felárral értékesítik. A külön kategóriaként való feltüntetést az indokolja, hogy ennek a tevékenységnek a végzői sem a termelők, sem a kereskedők között nincsenek regisztrálva.

Alkalmi és bérmunka

Ugyancsak régi tevékenység az alkalmi és bérmunka végzése. Ezzel főként a mezőgazdaságban találkozunk. Növénytermesztésben az ültetéstől a kapáláson keresztül a termény – pl. paradicsom, paprika – begyűjtéséig, illetve a begyűjtött termény megtisztításáig – pl. hagymatisztítás – tart.

Az állattartásban szintén adódnak idénymunkák, mint a birkanyírás, libatépés. A munkák közös jellemzője, hogy a munkavállalók nehéz, gyakran alulértékelt, piszkos munkát végeznek, amit gyakran csak ezek az emberek végeznek el, mivel a legkiszolgáltatottabb helyzetben ők vannak.

Szolgáltatás

Ebben a kategóriában is találhatunk részbeni átfedést, hiszen szolgáltatásnak is és alkalmi munkának is tekinthetők a falusi porták körül végzett munkák. Faluhelyen gyakran alakult ki kliens-patrónus viszony a falusi gazdák és a faluban élő cigányok között.
Ebbe a szolgáltató kategóriába sorolható az egyre inkább jelentéktelenné váló és zsugorodó zenélés is.
Inkább szolgáltatásnak tekinthető az ismét megjelenő vándorköszörűsök tevékenysége, akik egyszerű felszerelésükkel főként a falusi háztartások eszközeit élezik.

Romák, 1950-es évek. Erdős Kamill felvétele (forrás: Dupcsik Csaba: A magyarországi cigányság története.Történelem a cigánykutatások tükrében)
Öreg üstfoltozó, 1930 körül (forrás: Néprajzi Múzeum)
Bádogos munka közben. Tarany, 1984. M. Soós György felv. (forrás: Néprajzi Múzeum)

Az ipari termelés

Egyre kisebb súllyal van jelen. Ide sorolhatók a faáruk, teknők, melencék, seprűk, kosarak stb. és különböző fémtárgyak készítése. Közös jellemzőjük, hogy a megélhetésben inkább mint kiegészítők jelennek meg. Ezen az sem segít, ha sokan sok helyen szorgalmazzák is az „ősi foglalkozások” felélesztését és újraindítását.

Teknősök

A teknősök, teknővájók cigány neve balajari. A teknő cigányul balaji, kárpáti dialektusban kopana. A teknő nyárfából (plopo) készül, ennek beszerzése nem mindenütt lehetséges.
Feldolgozás rövid menete
A nyárfa feldarabolása a méretnek megfelelően.
A háncsolt darabok kettévágása.
A kettévágott fát előbb jó éles baltával teknő alakúra alakítja.
Különleges szerszámokkal, a favájókkal a teknő kivájása.
Hasonlóképpen készülnek a vályuk is. A teknők puhafából készülnek, a vályuk, itatók készülhetnek keményfából is. (Rostás-Farkas)

Teknőfaragás. Baranya megye, 1895 körül. Nagyszokolyai Béla gyűjt. (forrás: Néprajzi Múzeum)

Fakanálkészítők, fatálkészítők

A fakanálkészítők neve lingurari. Családi nevük is Kanalas, Kalányos. Fakanál (varishka, kashtuni roj) mellett készítettek fatányérokat, fatálakat is, de faragtak fajátékokat is. A fakanalakat, fatányérokat festéssel és festés nélkül is készítették, s a búcsúkban, vásárokban adták el. (Rostás-Farkas)

Teknővájók a vásárban. Pécs, 1952. Raffay Anna felv. (forrás: Néprajzi Múzeum)

Kereskedelem 

A cigány kereskedők pénzért árut vásárolnak, majd anélkül, hogy ahhoz munkájukkal értéket tennének hozzá, több pénzért értékesítik.
Jó néhány cigány család például régiségkereskedőnek mondja magát. Ennek a kategóriának is rétegei, osztályai vannak. A legmagasabb szinten találhatók azok, akiknek rendszerint nagyobb városban önálló boltjuk van. Egy alacsonyabb szintet képviselnek a piacokra, vásárokba járók, végül pedig azok, akik a falvakat járják. Különösen az utóbbi csoportba tartozók tevékenysége olyan, amely mindenre kiterjed, ami haszonnal kecsegtet. Megveszik a tollat, a régi bútorokat, olyan kidobásra ítélt tárgyakat, amikre kereslet jelentkezik, de közvetítenek állatot, ingatlant, használt gépkocsit is.
Újra megjelentek az állatkereskedők, akik amellett, hogy jól értenek az állatokhoz, a kereslet napi változásaival is tisztában vannak. Pl. a lovakkal foglalkozók egyszerre tisztában vannak azzal, hogy melyek azok az állatok, amelyek mint sportlovak, vagy hobbi-lovak eladhatók, de azzal is, hogy melyek azok az állatok, amelyeket felhízlalva haszonnal adhatnak tovább – rendszerint külföldi – vágóhidak részére.
Egyre kisebb a különböző árukkal, textíliákkal házalók csoportja. E tevékenységet űzők napjainkban újabb váltásra vannak kényszerítve, hiszen a „kínai piacon” árut beszerző „románokkal”, valamint a minden nagyobb településen gombamód szaporodó „kínai üzletekkel” nem tudják felvenni a versenyt. Ide sorolhatók a külföldi lomtalanításokra kijáró cigány emberek, akik műszaki cikkeket, bútorokat, egyéb használati tárgyakat szednek össze, és azokat próbálják meg itthon értékesíteni.

Orsósok

Orsós = kaklyi. Keményfából faragták ki az orsókat. Az orsót a len- és kenderfonásnál használták. a rokkán megfont fonalból azután szövőszéken készítették a háziszőttest.
Foglalkozásukból vezetéknév is lett.
Ezt a foglalkozást a XVII. században kezdték űzni. (Rostás-Farkas)

Kosárfonók

A kosárfonás azokon a helyeken (folyók mente, vizes részek) vált foglalkozássá, ahol volt fűzfavessző bőségesen. A fűzfa (sirka), a fűzfavessző (salchin) beszerzése érdekében távolabbi helyeket is fel kell keresni, és onnan szállítani a vesszőket.
Kiskosár, nagykosár, kas, kenyeres kosár, bevásárló kosár. A fűzfavessző felhasználása történhet hánccsal (zölden), és háncstalanítva. A háncstalanított vesszőket festeni is lehet. A színek: kék, piros, sárga.
A kosár úgy készülhet, hogy a háncstalanított vesszőt felváltva fonják a zöld vesszővel, így a kosár már kétszínű. (Rostás-Farkas)

Kosárkötő cigány. 1952. Szolnoky Lajos felv. (forrás: Néprajzi Múzeum)

Sás, kukoricacsuhé fonása

A sás, gyékény (papurra) víz mellett található. A kukoricacsuhé, susujka faluhelyeken.
Nedvesítés, áztatás után lehet ezeket fonni. A sátorozáshoz a kocsi oldalát, a kast (lovitra) bevonták, hogy a kocsi tartsa a meleget.

Készítményeik: 
Lábtörlő: hármasfonással előbb hosszú szálat fontak, majd a lábtörlőnek megfelelően, csigavonalban hajtották fel és az egymáshoz került részeket megerősítették.
Szakajtó is hasonlóan készül, előbb a fenekét kell elkészíteni, a három ágban font vonalas csuhéfonatot. (Rostás-Farkas)

Gyékénykosárkötö cigány. 1931. (Gönyey) Ébner Sándor felv. (forrás: Néprajzi Múzeum)

Kupujkakötők

Nád illetve sás vagy gyékénylevelekből fonnak vizesedénytartó kupujkát. Elkészítésének menete hasonló a szakajtó készítéséhez.

Seprűkészítők

A seprűkészítők (shilava = seprű, motura = seprű) cirokseprűt is és udvari seprűt is készítettek. A cirokseprű nyelét fafaragással vagy faesztergálással készítették.
Az udvari seprűk gallyakból készültek, a nyele egyszerűbb volt, egyenes, gömbölyű faágat faragtak ki a megfelelő méretre. (Rostás-Farkas)

Meszelőkészítők

A meszelőkészítés két részből áll: a nyél készítéséből és a meszelő elkészítéséből.
A meszelőt disznósertésből készítették. A lyukas deszkalapba az összefűzött és egyik végén kissé megégetett disznósertéket belefűzték majd a fedőlapot ráragasztották.
A fedőlap közepén megfelelő méretű lyukat hagytak a nyélnek, amelyet beleillesztettek.

Meszelőkészítés tippanfűből , 1949. Bakó Ferenc felv. (forrás: Néprajzi Múzeum)

Bordakötők

A félbevágott nádszálakat egymás mellé kötötték. Ezeken a szálakon készültek a tésztafélék. (Pl. csigatészta)

Madzagszövők

Az elkészített len-, kenderfonalat szőtték madzaggá. A fonalat egy vagy két ágban fonták, kötötték egymáshoz széles övvé vagy vékony kötéllé. A madzagszövés ma már nem jelentős. A szövés kelléke a madzagszövő deszka. Ilyen deszkán készülnek a gurtnik is.

Kasornyát kötő cigányasszony. 1957. Béres András felv. (forrás: Néprajzi Múzeum)

Vályogvetők, tapasztók

A vályogvetők cigányneve: lipitori, hasonlóan a tapasztóké is. A cigányok egy része, akik máshoz nem értettek, az egyik legnehezebb fizikai munkát vállalták, a vályogvetést. Ez a munka nyáron igen sok családban biztosította a megélhetést, mert itt azonnal fizették a munkát, s a vályogvető napi ételt is kapott.
A vályog (valyki) több, mint egy tégla. Kissé szélesebb és magasabb, mint a tégla, és a vályogokat tehették egymástól bizonyos távolságra is, mert a fugákba sarat tudtak tenni. A sár pedig lényegesen olcsóbb, mint a malter. A falat is sárba rakták, nem kellett úgy kidolgozni, mint a maltert. A vályogkészítés országosan elterjedt. Olyan helyeken is lehetett vele találkozni, ahol más építőanyag is beszerezhető. A vályog használata elsősorban mégis ott indult meg és vált áltatlánossá, ahol kő, fa nem volt elegendő. Amikor a földbevájt épületeket felváltotta a föld feletti építmény, akkor kezdték a vert falas építkezést abbahagyni. (A fecskerakás falat még ma is sok helyen alkalmazzák, ahol szalma, sárgaföld van elegendő.) Ez az építkezési mód vályogvetésre alkalmas földben gazdag vidéken volt jellemző. Az Alföldön – különösen a szegényebbek – még ma is sokan választják ezt az építkezési módot. A melléképületek zöme is vályogból készült. (Rostás-Farkas)

Magyar cigányok téglát vetnek. 1911- Adler Artúr felv. (forrás: Néprajzi Múzeum)

Jóslás, kártyavetés, varázslás

A cigányasszonyok kereseti forrása a jóslás volt, a házaknál végzett alkalmi munka mellett. A jóslás természetesen és varázslatos módon történt, a betegek gyógyítása füvekkel, különböző növényi főzetekkel, teákkal. Saját betegeik gyógyításához is gyógynövényeket használtak. Ez a gyógyító tudomány aztán generációról generációra szállt át. Hogy a beteg jobban higgyen a szerek gyógyító erejében, különböző varázsszövegek mondása is szükségessé vált. A szövegekben Isten, Szűz Mária neve is szerepelt. De szükség volt olyan cselekvésekre is, melyek a gyógyszerek hasznosságát meggyőzővé tették. A jóslások egyik formája volt a kártyavetés. Ez a kártya, vagy ahogy az emberek ismerték “cigánykártya”, 36 lapból állt. A kártyalapokon négy nyelvű szöveg található: német, angol, olasz, magyar. Az olasz helyett szlovák, szerb, horvát nyelvű szöveg is állhatott.

Rostaforgató cigányasszony. Zengővárkony, 1930. (Gönyey) Ébner Sándor felv. (forrás: Néprajzi Múzeum)
Szerelmi varázslás ráolvasással. Őrtilos, 1964. Eperjessy Ernő felv. (forrás: Néprajzi Múzeum)

A könyvtárból ajánljuk

Szokásokról, búcsúkról, közösségi alkalmakről

Az étkezéskultúra, népi gyógyászat, kuruzslás