3. Helyi gazdasági viszonyok leírása a középkortól napjainkig
3.1. Török kori viszonyok
Az ártér
A nagyüzemi gazdálkodás előtti évszázadokban ezen a tájon is a természeti körülmények határozták meg a mezőgazdasági termelés lehetőségeit. Az Ormánságot egy kb. száz méterre kimagasodó, kelet–nyugati irányú buckasor osztja északi és déli részre. A déli terület gazdálkodásának alapvetően a Drávához kellett igazodnia. A Dráva gyakran kitört medréből a forrásvidékének magas hegyeiről lezúduló hólé, illetve a somogyi dombokról és a baranyai hegyekről ide folyó esővizek miatt. Árvizei a Bogdásától Kémesig húzódó homokbuckákig értek. A homoksávtól északra fekvő területet a „Fekete-vizek” tették mocsarassá. Az áradások azonban nemcsak károkat okoztak. Az Ormánság népe megszokta, kiismerte és kihasználta a vizek járását. Az árvizek visszahúzódása után a mélyebben fekvő területeken gazdag zsákmány maradt vissza. Az időszakosan vízjárta vagy az állandóan vízzel borított területeket használták halászatra, pióca gyűjtésére, állatok itatására vagy kender áztatására. Halon kívül a vízimadarak húsát fogyasztották, tojásaikat gyűjtötték. Itt már az Árpád-korban is folyt fokgazdálkodás, ennek emléke néhány település nevében (pl. Drávafok) fennmaradt. A fokok az ártér gazdasági hasznosítása érdekében kialakított mellékágak, melyek a vizet áradáskor az ártérben tartják, apadáskor pedig visszaengedik a folyómederbe.
A XV. században több olyan kisebb település keletkezett, amelyek a természeti környezet miatt kizárólag halászattal és gyűjtögetéssel foglalkoztak. Közülük csak néhány (pl. Vejti) tudott hosszú távon fennmaradni. Hirics határában még 1830-ban is több olyan állóvíz volt, amely gazdag zsákmánnyal szolgált.
Ahol lehetett, a földeken növényeket termeltek. Az évente általában három hónapig tartó áradás megtermékenyítette a földet, amely aztán bőven termett búzát, kukoricát, és ha utána szárazság következett, a gazdag réteket is könnyen kaszálhatták. Az ormók hátán sorakozó házakat ritkán fenyegette a veszély, de azok között sokszor csak csónakkal közlekedhettek.
Amellett, hogy a töröknek adóztak, a XVI-XVII. század folyamán az Ormánságba is be-berontottak a saját élelmezésüket a falvaktól akár erőszakkal is kikényszerítő végvári hajdúk. Vajszló és környéke például a légrádi hajdúk állandó búvóhelye volt. A települések népessége teljesen ki volt szolgáltatva a partizánakciókat folytató magyar vitézeknek, illetve az ellenük vonuló törökök fosztogatásainak. A különböző csapatok garázdálkodásainak következtében a török hódoltság idején tönkrementek a fokgazdaságok, és a XVI. századra a Dráva bal partján fekvő Ormánság elmocsarasodott. Ennek annyi előnye volt, hogy itt és a hatalmas erdőségekben a lakosság meghúzhatta magát, de mivel földművelésre nem volt mód, a terület eltartóképessége jelentősen csökkent, a falvak lakóinak jó része elvándorolt.
Az erdők fáinak felhasználása
A rengeteg erdő fáit az élet szinte minden területén felhasználták. Amellett, hogy gyümölcsüket összegyűjtötték, gyakran tartósították és egész évben fogyasztották, ebből épültek a házak, gazdasági épületek, sőt, a templomok is. Az Ormánságra jellemző talpasháznak hosszú, faragott tölgyfa-gerendák adták az alapját (vagyis a talpakat), és az ezekre merőleges, függőlegesen álló oszlopokat. Ezek tartották aztán az alappal párhuzamos gerendákat, végül felül a mestergerenda alkotta a ház hossztengelyét.
Az ormánsági tárgykultúra egyik jellegzetes darabja a „dudu”, a vastag, kivájt fatörzs, amit sokrétűen használtak. A Dráván vízimalmokat építettek rá, amelyek a parthoz pányvázva a víz sodrásának erejét használták a malomkövek forgatására. A gabona, illetve a kisebb magvas termények, pl. bab tárolására is különböző méretű dudut használtak. Ennek alsó felét deszkával zárták le. A kutak abroncsait is duduból készítették.
3.2. Élet a török után, benépesülés
Vízrendezés
A gyűjtögető-zsákmányoló életmód nagy területen kevés ember eltartására képes, ami a hódoltság alatt és az azt követő zavaros évtizedekben elég is volt. A népesség növekedésével, a XVIII. században előtérbe került a földművelés, a takarmány készletezése. Az iszap azonban gyakran tönkretette a kaszálókat, elpusztította a gabonavetéseket. A XVIII-XIX. század fordulóján már több kárt, mint hasznot okozott a víz a települések lakóinak.
1845-ben Haas Mihály ezt írta Baranyáról készült összefoglaló munkájában: A Dráva Zalátánál éri el megyénket ‘s egész a’ Dunábai szakadtáig határt von Verőcze és Baranya közt. Rendetlen, csavargós, alacsony partok közt folyván, szakadatlanul mocsárok kísérik, és ámbár a’ megye erős töltéseket tesz ellene már 1780 óta, mégis áradásaival melléke’ lakosait többször károsítja. Fölszámíthatatlan azon tömérdek munka, mit adózóink e’ folyam mellett, fájdalom, némellykor czéliránytalanul is végeztek már 60 év óta.
A Dráva főmedre gyakran változtatta a helyét. Bal parti völgyét fattyúágak és nagy kiterjedésű mocsarak hálózták be, ezért szabályozásával már a rómaiak is foglalkoztak. A török uralom után, a XVIII. században a pécsi püspökség és főúri családok kezébe került a terület, akiknek érdekében állt a mocsárvilág felszámolása és termőterületek kialakítása. Mária Terézia támogatta az elképzeléseiket. 1751-ben intézkedett a feliszapolódó vízimalmok lebontásáról. Uralkodása alatt, a XVIII. század második felében kezdődött a folyó szabályozása, mely sok esetben nem hozott hosszú távú eredményt. 1764-ben a Dráva átcsapott a gátakon. A sellyei tiszttartó segítségért fordult a szomszéd uradalmakhoz: „Ha az uradalmak valami együttes intézkedésbe nem kezdenek, egész Eszékig úszni fog a vidék és minden falu elpusztul.”
1820-ban Somogy vármegyében átszakadt a félig kész töltés, az ár az ormánsági községek határaira zúdult. Az útjában lévő besencei utat és hídjait elsodorta, majd a Fekete-vizek mélyedésein áthaladva a Páli-rév gátjait is megrongálta.
A XIX. század közepére a tekervényes folyó kanyarulatait átmetszették, különösen Zalátától Vejtiig, valamint Tésenfától a Drávaszabolcs alatti Páli-révig. A szabályozást az 1868-ban létrehozott Királyi Bizottság fejezte be a XIX. század végén. 1895-től a Dráva alsó szakaszán (a torkolattól Barcsig) végrehajtott mederszabályozások végül „beágyazódtak”. Ez a szakasz ma is hajózható.
1822-ben Kiss András, a dárdai uradalom földmérője tanulmányt készített A Fekete-víz és mellékágai melletti mocsarak kiszárítása címmel. Azt javasolta, hogy a pangó vizeket széles, egyenes vonalvezetésű csatornákban vezessék a Drávához. A Fekete-víz szabályozásában érdekelt földesurak és községek 1839-ben a tervek elkészíttetésére és a kivitelezés összehangolására vízegyletet hoztak létre Feketevíz Lecsapoló Társaság néven. A munkálatok különböző intenzitással csaknem egy évszázadon át folytak, végül az 1930-as években sikerült megoldani a Fekete-víz rendezését, amely mintegy 30 ormánsági községet érintett.
A vizenyős területek csökkentése és az erdőirtások a művelésre alkalmas földeket szaporították. Az Ormánság lakóinak életmódja lassan, évtizedek alatt átalakult.
Mezőgazdaság
Amikor a mainál jóval kevesebb volt a szántóföld, főként az állattartás, halászat, gyűjtögetés, gombaszedés biztosította az ormánsági ember megélhetését. A vízrendezések előrehaladtával, a legeltetésre alkalmas földterületek növekedésének köszönhetően az arány az állattartás felé terelődött. A sertéstartás és hízlalás, illetve a csikónevelés volt az egyik fő jövedelmi forrás.
Az állattartás elterjedése következtében az egysoros telepek olyan „teres” faluvá váltak, amelyek közepén időszakosan víz alá kerülő, nagy, gyepes-fás tisztások terpeszkedtek. Rendszerint legelőnek használták ezt a területet, az igavonó ökrök és lovak az éjszakát is itt töltötték. A mezőre vezető utakat kapu zárta el előlük. Ennek a faluszerkezetnek a nyomát őrzi még ma is pl. Vejti és Sósvertike.
Tehenet csak annyit tartottak, amennyi a háztartást ellátta tejjel és trágyával. Elsősorban a magyar fehér szarvasmarha terjedt el az Ormánságban. Igavonásra a XIX. század közepéig ökröket használtak, a hosszabbtávú fuvarozásra viszont lovakat. Amíg a törvény nem tiltotta, a nagyobb testű állatokat is az erdőkben legeltették. Tavasztól decemberig munka után a lovakat is kihajtották a legelőre, ahol a gyerekek vagy az öregek vigyáztak rájuk. A XIX. század végén Muraközből hajtottak ide csikókat, mert fölnevelésük után jóval drágábban tudták értékesíteni őket, mint a korábbi kisebb testű lovakat. Így néhány évtized alatt a muraközi lett a legelterjedtebb lófajta az Ormánságban. Ez azonban az elődjénél kényesebb fajta, és az értéke miatt is inkább a ház körül tartották éjszaka is.
A száz méterre kimagasodó kelet–nyugati irányú buckasor települései főként földművelésre, azon belül is gabonatermesztésre rendezkedtek be. Itt a bevetett terület nagysága többszörösen felülmúlta azt, ami a többi ormánsági faluban művelhető volt. Ezek a falvak (Bogdása, Sellye, a két Csány, Hidvég és Adorjás) egyutcás, földműves telepek voltak, ahol a gabonaföldekre vezető utak mellé épültek a házak. A legnagyobb jelentősége a sertésnek volt az ormánsági parasztgazdaságokban. A vajszlói sertésvásárok már a 18-19. század fordulóján híresek voltak az Ormánság határain túl is. A mangalicának különböző fajtáit tartották, és amíg lehetett, makkon hízlalták őket. A makkoltatásra nemcsak az ormánsági erdőket használták. Ősszel a Dráván átkelve gazdagon termő tölgyeseket kerestek Szlavóniában, amit több család közösen bérelt. Vagy saját maguk, vagy fogadott kanászok a drávapalkonyai kompon, a röpülőn keltek át az állatokkal a folyón, és velük maradtak a túloldalon is, hogy felügyeljék, tereljék őket. A magukkal vitt élelmiszert ott főzték meg, vagy családtagjaik vittek nekik utánpótlást. A disznókat akkor hajtották haza, amikor a makk elfogyott. A makkoltatás után kukoricán kövérre hízlalták őket, aztán nagy részüket a vajszlói vagy a sellyei piacon eladták.
A folyók szabályozása után megnőtt a szántóföldek területe. A nagybani állattartás visszaesett, nőtt a gabonatermesztés jelentősége. Az ormánságiak fő foglalkozása ma a földművelés, Vajszló és környéke újabban a dinnyetermesztésről híres.
3.3. Virágkor és elszegényedés
Az úrbérrendezés
Az Ormánság területe a vízrendezésig az önálló földesúri gazdálkodást lehetővé tevő nagyüzemi táblák kialakítására alkalmatlan mocsár volt. A vízből kiemelkedő ormókon olyan népesség élt, amely komplex módon tudta hasznosítani a terület erdeit, földjeit, vizeit. Az adók áttekinthetősége miatt 1767-ben, a Dráva szabályozás kezdeteinek időszakában rendelte el Mária Terézia az úrbéres földek összeírását, amely rögzítette a községek lakóinak tulajdonviszonyát. Mindegyik község földesúr hatalma alatt állt, akik a robotszolgáltatást kihasználva építették és terjesztették ki saját majorságaikat. A népesség legnagyobb része negyed-, illetve fél telken élő jobbágy volt. Földnélküli zselléreket alig találunk az Ormánságban, ők is a bevándorlók és a gazdasági cselédek soraiból kerültek ki. A korábban a falvak lakóinak közös használatában álló erdőterületek az uradalmaknál maradtak, amelyeket a nagybirtokosok földművelés alá vontak. Így a faluközösségek ártéri gazdálkodásának alapjául szolgáló földterületek csökkentek, a parasztok kiszorultak az állattartásra használt erdőkből.
Majorságok
Mária Terézia 1767-es úrbéri összeírásának idején a területen a Batthyány család és a pozsonyi apácák voltak a legnagyobb birtokosok. Miután II. József betiltotta a „hasznos munkát nem végző” szerzetesrendeket, a pozsonyi apácák vajszlói uradalma a vallásalapot is magában foglaló Közalapítványt kezelő Kamarára szálltak.
A majorságok, azaz földesúri nagygazdaságok a korábban jobbágyok által főként kaszálóként, legelőként használt, jobbágytelkeken kívül eső földeken alakultak ki. Létrejöttük lehetetlenné tette további jobbágytelkek kialakítását, a paraszti gazdaságok növekedését. Ehhez társult a földesúri jogok (pl. kocsmáltatási, halászati, vadászati jog) kiterjesztése és a haszonvételek (pl. az erdei méhek mézének gyűjtése, piócák gyűjtése) szigorítása, amelyek a bérlőknek és kereskedőknek kedveztek, a paraszti életlehetőségeket viszont szűkítették. Az Ormánság esetében a megélhetés megszokott lehetőségeit tovább csökkentette a vizek lecsapolása, amely szintén a majorságok mezőgazdasági termelésbe – sőt, a kapitalizálódás következtében árutermelésbe – vont földterületeit gyarapította.
A 19. század közepén elindult majorsági gazdálkodás általában valamilyen pusztának (Majláthpuszta, Kelemenliget) nevezett uradalmi központok kialakulásához vezetett. Mivel a majorságokat a birtokossá vált parasztság nem művelte, a pusztákra az Ormánságon kívülről toboroztak gazdasági cselédeket, akik a nagyüzemi termelés korszerű gépek használatára betanított munkásai lettek.
Parasztbirtokosok
1848-ban megszűnt a jobbágyság. A jobbágytelkek a parasztbirtokossá vált lakosság tulajdonába kerültek, a birtokok terjeszkedésére azonban nem maradt szabad földterület. A paraszti kisbirtokok csapdába estek: a falvakban a kapitalizálódó nagybirtokok miatt nem juthattak újabb földekhez, délen a Dráva állta útjukat, északon pedig a jelentős kedvezményekkel betelepített és a XIX. századra meggazdagodott sváb családok vásárolták fel a szabad földterületeket. Az életszínvonal megtartása, a birtokaprózódás megakadályozása érdekében az ormánsági kisbirtokos parasztság körében elterjedt a születések szabályozásának gyakorlata, az egykézés.
Ipar
A fában bővelkedő Ormánságban sok volt a fával dolgozó kézműves, akik mások számára is készítettek faeszközöket. Az asszonyok fonásra, szövésre használt eszközei, a rokkák, kendertörők, tilók, gombolyítók és a szövőszékek is fából készültek. A fehérneműk, a ruházat, valamint a gazdaságban használt zsákok, pokrócok alapanyagát, a lent és a kendert maguk termelték.
A XVIII-XIX. században különösen a Dráva-menti falvakban fontos szerep jutott a vízimalmoknak, amelyek nemcsak a helyiek, hanem a távolabbi községek lakói is őröltettek. A malmok a Dráván úszó üregesre vájt hatalmas fatörzsekre, a dudukra épültek, amiket vesszőből font kötelek rögzítettek a parthoz. Télen a malmokat partra vontatták. A malomköveket a Mecsekből, Kővágószőlősről szerezték be.
Szállítás
A Dráva folyásirányával szemben a XIX. század végéig emberi erővel húzott hajók szállították az árut. A hajóvontatók – akik között asszonyok is voltak – fából faragott igát húztak magukra, amelyhez kötéllel rögzítették a dereglyét.
A Dráván két rév volt, amit a helyiek „röpülőnek” hívtak, ugyanis a komp hosszú kötéllel le volt horgonyozva, és a víz sodrása vitte át az egyik partról a másikra. Vejti alatt a XIX. század második felében szigethez horgonyozták a röpülőt, Drávapalkonyánál a horgony a víz közepén volt.
Kereskedelem
A röpülők kereskedelmi kapcsolatot is jelentettek a Dráva két partja között. Vejtivel szemben Moslavinánál, Drávapalkonyával szemben Dolni Miholjácnál kötött ki a komp, így a két oldal lakói rendszeresen járhattak egymás piacaira, vásáraira. Az ormánsági és a szlavóniai erdőkben hízlalt disznókat a sellyei és a vajszlói vásáron értékesítették, de sokat messzi városokból Pestről, Győrből, Zágrábból érkező kereskedők hajtottak el.
Pécsre kocsin szállították a disznókat, de a nehéz állatokat kocsira rakni nem volt veszélytelen,hiszen ha leesett, akár a csontját is eltörhette, így pedig jelentősen veszített értékéből. Megoldást erre a problémára a vasút jelentett. Vagonokban akár Pestre vagy Bécsbe is gyorsan, biztonságosan szállíthatták az állatokat. A sertésértékesítési lehetőségek teremtették meg a kupeckodás alapját. A sertéshízlalók soványan vásároltak fel disznókat, malacokat, és úgy nevelték fel őket, hogy a hízlalás végén nagyjából azonos legyen a súlyuk. Az értékesítésben a hízlalók a kupecekre számíthattak, akik más számára vásárolták fel a disznókat.
Pénzintézetek
A XX. század közepét megelőzően Vajszlón két jelentős pénzintézet működött. A Vajszlói Takarékpénztár Részvénytársaságot 1907-ben alapították. Munkáját választott Igazgatóság élén a pécsi Eisler János elnökként irányította. Az Igazgatóság vajszlói tagjai voltak: Badegovits János kereskedő, Benedek Zsigmond malomtulajdonos, Hidvégi János körorvos, Morvay Ferenc körjegyző, Pallag János és Tóth Lajos nagygazda. A Takarékpénztár 1914. évi jelentése szerint a vezetés 1915-re teljesen vajszlói kézbe került.
A Kereskedelmi Bank Részvénytársaságot 1910-ben alapította a Vajszló-Sellyei Sertéskereskedelmi Hizlalda és Téglagyár Rt. Ez a pénzintézet néhány pécsi kivételtől eltekintve az Ormánság vállalkozóinak bankja volt. Vezérigazgatója Dosler Samu vajszlói téglagyáros, igazgatója Dénes Gyula Vajszlói tisztviselő lett. A bank 1922-ben a Széchenyi utcában épített telephelyet, ahol az általa forgalmazott termékeket tárolták. Fontos üzletága volt az alapító Sertéskereskedelmi Hízlalda. A Kereskedelmi Bank az 1920-as évek végére csődbe jutott, 1930-tól felszámolták.
A könyvtárból ajánljuk
Vajszló Mária Terézia korában (1771, 1776)
https://ormansagihistoria.blog.hu/2020/02/03/vajszlo_maria_terezia_koraban_1771
- Kováts Zoltán: Az Ormánság népesedés-története, 1720–1990.
